Életem Münchenben

Különös támadás

2012-03-02T09:35:00.000+01:00

Nem vírus volt - a szakértő szerint, de ő maga sem látott még ilyet.

Egy napon egy bizonyos programot használva történt az eset, mellyel másik emberek számítógépébe lehet belemenni, amennyiben ők elérhetővé teszik bizonyos könyváraikat. Egészen pontosan egy zenei letöltő programról van szó. Regisztrálva ide, csupán annyi a teendő, hogy megadjuk a mi zenéinket tartalmazó mappánk elérhetőségi útját és mehet is a (legális vagy nem???- passz) zeneletöltés. Beírom, amit keresek, végignézi az online-ban lévő emberkék könyvtárait, a lehető legnehezebben megszerezhető zenék is előkerülnek, simán le lehet tölteni, ennyi, meg van a filmhez az aláfestés vagy a kocsiba a legújabb cd.

Amikor ezt a programot ajánlotta jó pár évvel ezelőtt egy barátnőm nekem ;-), akkor kapásból az volt a kérdésem, hogy "de ezzel nem jutnak be az egész számítógépembe, nem tudnak vele letölteni bármilyen adatot tőlem, valóban csak a zenéimhez férnek hozzá??". A válasz, megnyugtató nem volt, "csak ahhoz férnek hozzá, amit elérhetővé teszel". Oké. Hosszú évek óta elégedett és lelkes használója voltam eme programnak.

Egy estén leszedtem egy zenét, és mire lejött, utána teljesen lefagyott a gépem. Ilyet nem szokott, mert szerencsére évek óta teljesen hiba nélkül működik. Kikapcsolni sem lehetett, csak úgy, hogy kiszedtem belőle az akkut. Legalább 12 program volt nyitva, éppen a nyaralás fotóit dolgoztam fel, videókat vágtam, beszámolót írtam a wordben, nyitva volt e-mail, blog, mittudoménmégmi...gondoltam, hogy a lefagyás és az ilyen nem normális újraindítás semminek nem fog jót tenni. Újra bekapcsolás után nem vettem észre különösebben nagy problémákat, leszámítva azt, hogy az éppen nyitott beszámolóm teljesen eltűnt (azaz kínaiszerű kódokhoz hasonló jelekké alakult át) a wordből és utána a nyomtató sem működött. Azt írta ki, hogy a nyomtatási várakozólistán van egy fájl és az gátolja a következők nyomtatását. Érdekes módon ez a fájl pont a beszámolóm volt, amit egyébként még csak véletlenül sem küldtem a nyomtatóra, de a nyomtató munkalapjáról nem lehetett törölni, azaz, ha törölni akartam, mindig ott maradt és semmit sem volt hajlandó nyomtatni. Ezt fél órás próbálkozások és hajtépés után valahogy megoldottam, de azóta is minden nyomtatásnál reklamál a nyomtató program, hogy idegen nyomtatópatron lenne a gépben (ami viszont ugyanaz, ami mindig is volt).

Lefuttattam minden víruskeresőt, malware programot, sehol semmi, rendszerellenőrzés, minden rendben. Valami agyi rövidzárlat lehetett, nem foglalkoztam vele különösebben.

Percre pontosan ugyanabban az időben, amikor az én gépem lefagyott, kapott egy ismerősöm tőlem egy e-mailt, amit én (???) nem küldtem. Jobban mondva, kapott egy e-mailt, aminek a feladó részénél üres hely volt, és megynyitotta (ilyet én sosem nyitnék meg) és egy olyan html-kódolt levelet látott, mint amilyen akkor szokott jönni, amikor a "deamon" küldi, azaz visszadobódik a levél valamilyen okból. Így látta, hogy az előzőleg nekem küldött levele van így a kódok közé beágyazva visszaküldve neki. Nem foglalkozott vele. Azután kikapcsolta a gépét.

Másnap, amikor bekapcsolta, minden lefagyott, mint nálam, majd utána egy őskáosz keletkezett, programok eltűntek vagy nem működtek, ikonok eltűntek, az egész, komplett dokumentum mappa, az összes mentett fájllal szőrén-szálán eltűnt, nyom nélkül. És ami a legfurább, a mappája, amiben sok fotóalbum volt, események szerinti mappákra csoportosítva, azokon belül pedig a fotók időrendi sorrend szerinti fájlnevekkel csoportosítva, az is eltűntnek látszott, de aztán mégiscsak előkerült. Megnyitva viszont valami hihetetlen dolog várt rá, az összes mappa felszívódott és az összes fotó egyetlen egy mappa részese lett, eredeti fájlnevüknek nyoma sem volt, most minden fotót "FIL0001" (-től számozva felfelé) név illetett, valamint minden fotó közé beékelődött egy újabb "fotó" (grafika), ami azelőtt sosem volt az ismerősöm gépén, ezek rajzolt grafikák voltak, mint egy karácsonyfa vagy mesefigurák, de előfordult köztük jópár sztárszínész fotója is. Tehát, hogy ezt valahogy értelmesen is elmagyarázzam, hogy ezt a káoszt valaki el tudja képzelni, tegyük fel, hogy volt 10 fotóalbum, mindben 100 képpel. Minden albumnak volt neve, mint pl. "Nyaralás_2001" stb. és minden képnek volt neve pl. "IMG_001". Tehát 1000 darab kép volt a mappában, albumokra felosztva, most pedig 2000 ezer darab kép van egyetlen főalbumban, az almappák nevei eltűntek. A képeket, amiket korábban "IMG_xy"-nak hívtak, most mindet "FIL000xy"-nak hívják és egymás után sorakoznak, egyetlen nagy mappa részeként. Minden eredeti kép közé beékelődött egy tetoválásmintát vagy virágot vagy szülinapi tortát vagy karácsonyfát...stb. ábrázoló, szintén (sorrendben, sorszámilag odaillő) "FIL000xy" nevű új kép.

Jött a szaki, nem látott még ilyet, nem is igazán értette, mit magyarázunk mi, hogy beékelődtek idegen képek...??? Átnézett mindent, vírusnak nyoma sincs. Rendbe rakta a rendszer hibás részeit és nem találta meg a leghaványabb nyomait sem a több száz elveszett dokumentumnak, mint ahogy a fotóalbumok problémájával sem, sőt az egész fura (X-Akták) esettel sem tudott mit kezdeni!

Nem vírus volt, de akkor mi?? Mi vagy ki tud ilyet csinálni és főleg miért???

Egy biztos, hogy csak is azt a programot tudom hibáztatni, és azt gondolom, hogy azon keresztül nyúlt be valaki az én gépembe. De ha így is volt, miért okozott nálam csak kis kárt és aztán az e-mailen keresztül valaki másnak meg olyan nagy kárt?? Hogyan érte el a változtatásokat (fájlok nyom nélküli eltűntetését és fájlok átnevezését, valamint új fájlok odakerülését) egy e-mailen keresztül és egyetlen pillanat alatt??? Miért nem ismerhető fel semmiféle vírus vagy féreg azon a gépen?

Akármennyire is fáj, de nem merem soha többé ezt a bizonyos zenecsereberélő programot már használni.

Így akinek értelmi hozzászólása van, szívesen fogadnám, ingyenes és gyors zenei letöltő programok ötletét valamint ötletet arra, mi is történhetett itt valójában.

Még ehhez a témához írnám hozzá, hogy feltöltőkártyás magyar mobilom van (otthoni használatra) több, mint tíz éves, mielőtt kiköltöztem Németországba, akkor vettem, még most is működik ugyanaz a régi telefon, csak otthon szoktam használni, különben mindig ki van kapcsolva, szóval megteszi és nincs is másra szükségem. Nos erről most kétszer eltűnt a feltöltött pénz, vagyis valahogy lelopták! És fogalmam sincs, mit lehet ez ellen tenni. :-(

Vékony/vastag avagy 34/160

2012-02-29T17:41:00.000+01:00

Két betegemet illetik a címben lévő jelzők. Mindkettő idős hölgyemény. Az egyik 34 kg-t, a másik 160-at nyom. Utóbbiból 4 és fél előbbi kijönne. :-) Mindkettő megdöbbentő és egyedi. Nagyon szeretnék róluk (arc nélkül egy fotót is mellékelni, de nem merem megkérdezni őket, hogy lefotózhatom-e őket, így ez egyelőre elmarad).

34 = Fr. S. egy 80 közeli aprócska (150 cm-s) reumás mami, a kezei, lábai el vannak deformálva. Lazán felemelem a hóna alatt, ilyen pehelysúlyú ápoltakat kívánnék magamnak mindig, de hát sajnos nem vélaszthatom ki őket. Felkarját, lábszárát át tudom fogni a hüvelyk- és mutató ujjaim között. Csendes, nyugodt néni és minden nap hitetlekedek, hogy ilyen létezik, ilyen picike törékeny ember még megáll a saját lábain.

160 = Fr. B. Vicces nő, még nem is igazán idős, de évek óta zabálási szenvedélye van (azaz ez a betegsége). Egész nap csak a kaján jár az esze és mindent megeszik, akkora mennyiségekben, hogy én csak tátott szájjal bámulok. Vacsorára, három zsemle, vagy három szelet kenyér vajjal, több csomag felvágott, egy rúd kenőmájas, zsíros disznóságok, sütemény hegyek...mondtam is neki viccesen, hogy amit ő egy vacsorára megeszik, azt én egy hétig eszem. Bírom a stílusát, de kicsit ki is használ minket, állandóan ugráltat, "ezt hozd, azt hozd még" és ami a legszörnyűbb, elérte azt, hogy nem bírja már el a saját súlyát és így jó egy éve csak és kizárólag ágyban fekszik és minden, amit emgeszik, azonnal kifolyik belőle alul. Valami nagy gond lehet az emésztésével, mert folyton híg hasmenése van és mivel a hátsóján rajta fekszik, szétpréseli oldalirányba a kását és így minden alkalommal szörnyűséges takarító munka vár ránk és friss ágyhúzás. De mivel ezt is viccesen fogja fel, már azon vagyunk, hogy feltaláljuk az ágyban fekvő beteg székletelvezetésének problémájának megoldását, Fr. B. szerint egy lyukat kellene vágni a feneke alatt és alá pedig egy vödröt tenni. Ezt nem is tartom olyan rossz ötletnek, csak hát mivel változólégnyomású antidekubitus matrac van alatta (ami pár ezer Euróba kerül és bérleti használatban van a betegbiztosítótól), így aztán e lehetőséget sem vitelezhetjük ki. :-)
Szerencsére képes az ágyban egyedül az oldalára fordulni. Kórházi ágyban fekszik, aminek - saját kérésére - fel vannak húzva mindkét oldalon a rácsai. Csak háton tud feküdni és ebben a pozícióban a szétbuggyanó hasa az ágy egyik rácsától a másikig kitölti a köztes teret. Egy felsőcombja kétszer olyan vastag, mint az én egész törzsem...Nincs vele semmi bajom, jó fej nő, de elképesztő a szituáció és minden nap megállok pár másodpercre az ágya mellett és csak szemlélem fentről lefelé, lentről felfelé, hogy ez nem lehet a valóság, egyszerűen nem értem, hogy képes egy ember ide jutni. Oké, a a zabkórság egy betegség, ő pedig nem hajlandó terápiára menni, és vannak jó ismerősei, akik minden nap meglátogatják otthon és hozzák neki halomszámra a kaját. Szóval esélye sincs változtatni. Valahol sajnálom nagyon, mert még csak 60-as és odavan az élete, ez nem lehet életcél, ágyban fekve halálrazabálni magát??? De szerencsére ő ebbe nem depizik bele, mindenen elviccelődik és azt sem veszi zokon, ha néha mi is elejtünk egy-egy vicces megjegyzést az állapotára nézve - együtt nevet velünk.

Mindig ez agyiknél a másikra kell gondolnom, hogy hogyan lehet két emberi test között ekkora hatalmas különbség?? Nagyon kellene ide az a fotó...

Kép forrása: google keresés

Tea

2012-02-27T18:29:00.007+01:00

Miközben a kedvenc meleg italom és napjában minimum egy litert meg szoktam inni belőle, még sosem néztem utána, mi is valójában, honnan származik, stb...

Íme pár sor idézet a wikipediából, és utána bejegyzés tőlem:

A tea (növényfaj): Camellia sinensis, a teafélék (Theaceae) családjába tartozó növényfaj, a család névadója. A tea (ital): a teanövény leveléből főzött ital.

A tea (Camellia sinensis) a teafélék (Theaceae) családjának névadó nemzetsége. Természetes környezetben fatermetű növény, termeszett változatait cserjének nevelik (teacserje). Leveléből, esetleg más részeiből főzött ital az azonos nevű tea. Fás szárú örökzöld. Eredeti termőhelyén mintegy 8–10 méter magasra nő (tehát fa), a termesztett példányokat azonban 1(–1,5) méteresre vágják vissza, ezért többnyire cserjének nevezzük. Hengeres, világosbarna, sima felszínű törzse elágazó. Ágai ferdén felállnak, koronája szétterül, ezért a termesztett példányok tetejét laposra alakítják.

Szórtan álló levelei egyszerűek, tojásdadok. A levelek sötétzöldek, bőrneműek, a felületük fényes, a csúcsuk kihegyesedik. Erezetük szárnyas, élre futó. A levélnyél rövid.

A tea nevű ital a teacserje (Camellia sinensis) forró vízbe áztatott szárított leveleiből vagy rügyeiből készülő főzet. Teának (plantateának) nevezzük ezen kívül a tealeveleket nem tartalmazó, más szárított növények, továbbá gyógynövények, fűszerek vagy gyümölcsök főzetét is.

A teacserje Ázsiában honos, a belőle készült tea innen terjedt el az egész világon. A teák főzetének nagyon sok élettani hatást tulajdonítanak. A különféle teák más-más eltérő tulajdonsággal rendelkezhetnek, ezért fogyasztásuk előtt érdemes megvizsgálni, hogy hogyan hathatnak az emberi szervezetre. Általában kedvezőtlen mellékhatásuk nincs, de okozhatnak élénkítő hatásuk miatt álmatlanságot. Ilyen például a fekete tea, míg a zöld tea éppen ellenkezőleg nyugtató hatású. A gyógynövények teájának hatásai az illető növény gyógyító erejét hordozzák magukban, így rendkívül változatos és különböző betegségekre ható teákat különíthetünk el.

A teázás története

A teát eredetileg orvosságként használták és mint gyógynövény került be először napi italaink közé. Az egyik történet szerint Buddha fedezte fel a teát, midőn egy napon a kertben meditálva egy tealevél hullott csészéjébe. Egy másik történet szerint amikor Bodhidarma lemetszette szemhéjait, hogy ne hulljon álom szemére meditáció közben, az első tearügyek ott pattantak ki, ahova szemhéjai hullottak. Ismét más történet szerint i. e. 2737-ben Sen Nung kínai császár forró ivóvizébe utazása közben egy vad teanövényről levelek hullottak, sárgás-barna folyadékot eredményezve. Kíváncsiságból megízlelte a keveréket, és megkedvelte ízét és frissítő hatását. Az európai irodalomban a legelső utalást egy arab utazó tette a teára, miszerint a 879-dik esztendőt követően Kantonban a só és a tea volt a legnagyobb jövedéki forrás. Marco Polo 1285-ben feljegyezte, hogy a kínai pénzügyminisztert azért mozdítottak el helyéről, mert önkényesen intézkedett a teára kivetett vámokat illetően és túl magasra emelte az árát. A 14. században az európaiak egyre jobban felfedezték a Távol-Keletet, a hollandok egy utazásról a teacserjével tértek vissza és azzal a hírrel, hogy ezekből a levelekből pompás üdítő italt főznek. Eleinte csupán, mint valamilyen "szárított füvet" emlegették, mint ami illatosabb, mint a szárított lóhere, de keserű ízű és nem volt ismeretes jótékony hatása. Egy Szulejmán nevű arab kereskedő a 9. században szól róla, de ő is a tea szervírozására szóló készletet dicséri, nem magát a teát. A portugál felfedezők voltak az első európaiak, akik Japánba látogatva először megízlelhették a teát 1560 környékén. Az első komolyabb ismertető Giovanni Batista Ramusio tollából született 1565-ben, L. Almeida 1576-ban és Maffeno 1588-ban, majd Taxeira 1610-ben ír róla. 1610-ben megérkezik az Európába az első szállítmány tea a Holland Kelet-Indiai Társaság hajóival, amely aztán monopóliumot szerez a tea szállítására. Ezért aztán a hollandok ismerik meg először a teát igazán. Szállítása gyékénnyel bélelt faládákban történt, hogy a sós tengeri levegő ne károsítsa a rakományt, az értékesebbeket ólomládákba csomagolták. A tealevelek használata különféle volt, először nem ismerték a hagyomás kínai vagy japán teaszertartást, ezért előfordult, hogy magát a leforrázott tealevelet ették meg kenyérrel. 1568-ban Londonban már lehetett teát kapni a kávéházakban és hamarosan elterjedt helyes használata egy újságcikk eredményeképpen. A legpatinásabb céget 1706-ban Thomas Twining alapította. Az Arany Oroszlán nevű teaházában nemcsak fogyasztani lehetett a teát, hanem meg is vásárolhatták. Ez az üzlet jelenleg is működik Londonban a Strand utcában. Leghíresebb teakeverékük az Earl Grey ma is világhírű.

A bostoni teadélután a bostoniak felkelése volt 1773-ban, amikor a tea adója miatti tiltakozásul az angol teaszállítmányokat a tengerbe dobták (ez után hozták az 1773-as teatörvényt). A britek hatalmas teakereslete nagy kereskedelmi hiányt okozott Kínával, ezért a Brit Birodalom a meghódított Indiában beindította saját teafeldolgozását. A kínaiak csak ezüstért és zenélő órákért árulták a teát. A kereskedelmi hiányt az indiai ópium eladásával próbálták kiegyenlíteni Kínával, ami az 1838–1842 közötti ópiumháborúhoz vezetett.

Great Tea Race – A teaklipperek versenye: Kína és London között az 1860-as évektől a Szuezi-csatorna megnyitásáig klipperekkel szállították a teát. A klipperek az akkoriban épített leggyorsabb vitorláshajók voltak. A nagy tea verseny igazi társadalmi esemény volt a viktoriánus Londonban, fogadásokat kötöttek a leggyorsabb hajóra. A Cutty Sark teaklipper 1922-ig hajózott, jelenleg hajómúzeum Londonban. Sajnos gyújtogatás következtében 2007-ben erősen megrongálódott, de később felújították.

Én már óvodás koromban reggelire egy bögre cukros, citromos fekete teát kaptam otthon, és háztartási kekszet hozzá. Ha nagymamáméknál voltam, vacsorára mindig "teás kekeszet" kértem, akkor beáztattam a teába a háztartási kekszet és hagytam szétázni és imádtam. Akkoriban (legalábbis én másról nem tudok) csak (?) fekete tea létezett Magyarországon, abból is csak egy vagy maximum két fajta. Én mindig úgy fogyasztottam a teát, ahogy elém tettét, senki sem kérdezte, hogy így szeretem-e, így szoktam meg, két kanál kristálycukor és két kanál (üveges) citromlé volt benne. Így szoktam meg és így szeretem (kisebb javításokkal) a mai napig is. Nagyon hosszú évekig a fekete tea volt az egyetlen, amit ismertem és a 90-es években kezdtek berobbanni hozzánk a mindenféle zöld- és gyümölcsös ízesítésű teák. A zöld tea ízét nem kedvelem, nem bírtam megszeretni, sem ezeket az erélyes ízesítőket, mint a jázmin vagy vanília, vagy fahéj. Nekem a tea, a fekete tea aromás izét jelenti és ezt nem szeretem elnyomni sem mesterséges, sem pedig természetes mellékízekkel.

A fekete teák közül kedvelem az asam, earl grey, és egyszerű márka nélküli feketéket, különösen a kenyai fekete teát és nem igazán rajongok a darjelingért, ami számomra túl ízetlen. Ha gyümölcsízű teát iszom, azt is úgy szeretem, hogy összelógatom fekete taával. Az utóbbi évben nagyon megkedveltem a citromfű és kevert gyógynövény főzeteket is, amiket divatosan már szintén teának nevezünk. Nem szeretem a teát a papírján előírt ideig áztatni, általában csak pár másodpercig lógatom be, addig, míg a víz színe nekem elég sötét lesz, ha tovább hagyom, akkor mindig érzek valami kesernyés ízt és akkor már nem ízlik. Mivel a háztartásomból teljesen kiktattam a kristálycukrot (csak sütésnél használom), ezért legtöbbször egy szem édesítőtablettával és sok, frissen facsart citromlével iszom a teát, néha akácmézzel vagy mediterrán mézzel (kakukkfűméz király!!) vagy barna cukorral, de a citromlé elhagyhatatlan, ha az nincs, akkor nem kell a tea sem. Mindegyiket citrommal iszom, a gyümölcsöset, a citromfüvet, a borsmentát is, mindet na :D, én csak így szeretem. Még a cukorról is lemondok, de a citrom az szent, anélkül képtelen vagyok meginni! Tejjel elképzelhetetlen, de mondjuk élből rühellem a tejet. :-) Nem kávézom, nem szeretem a kávé ízét. A reggelihez egy bögre erősebb fekete tea jár, leginkább a yellow label-t szeretem reggelire. Ha hazajövök a munkából, gyakran főzök egy literes kannába és még melegen be is ízesítem, majd szépen meg is iszogatom. Ilyenkor délután általában a gyümölcsöseket vagy a citromfűvet szeretem. A gyümölcsösek közül azt kedvelem jobban, amiben valódi, szárított gyümölcsdarabkák vannak és nem pedig a fekete teához adott aroma (a legtöbb filterbe csomagolt ilyen). Kedvencem az almás (csak alma, semmiképp sem fahéj vagy más ízesítéssel), várnarancsos és vörösáfonyás. Itt (biztosan otthon is már) lehet kapni hosszúkás, keskeny filterpapírból készült, egyszerhasználatos teaszűrőt, egy dobozban általában 100 db van, ebbe szoktam a teákat áztatni. A kedvenceim nem csomagolva veszem, hanem teaboltban kimérve és imádom ezeket a színes, teás aludobozokat, azokban tartom itthon.

Szóval akárhogy is van ez és manapság ezerféle tea sorakozik a nagyáruházak polcain, nekem maradi módon csak a régi, egyszerű (minden mellékíz nélküli) fekete tea maradt a kedvencem. Aki fekete teákat kedvel, mindenképp vegyen egy teaboltban kenyai teát, annak valami nagyon kellemes aromája van, számomra az az igazi teaíz, imádom.

Nem szeretem a teaszertartást, azaz azt, hogy cicomás kannából, cicomás - de mini! - csészékbe öntve, áhitatos kéztartással szürcsöljük a teát. Azt szeretem, ha egy jó nagy kanna tele van és a bögre is minél nagyobb legyen. :D

"Kihúzott" fánk (Ausgezogene)

2012-02-24T13:53:00.000+01:00

A recept 20 darab kihúzott fánhoz a következő:

1 kg liszt

50 g élesztő (vagy két csomag szárított élesztő por)

500 ml tej

2 ek megolvasztott vaj

4 tojás (ha nagyok, elég 3 is)

2 ek cukor

kevés só

reszelt citromhéj

Elkészítés

A lisztet egy edénybe tesszük és hozzáadjuk az összes hozzávalót (a tejet fellangyosítva), majd alaposan összedolgozzuk a tésztát. Letakarva kelni hagyjuk (kb. fél órát).

Ezután a tésztát egy deszkán feldaraboljunk kb. két evőkanálnyi darabokra és a darabokat labdává formázzuk, majd a deszkán ismét fél órára, letakarva állni hagyjuk.

Utána kinyomkudjuk a bucikat ujjainkkal a közepüktől kifelé és a levegőben csüngetve is hagyjuk nyúlni (ahogy a pizzatésztát szokták), hogy közben körbe forgatjuk.

Növényi zsiradékot vagy olajat forrosítunk fel és abban sütjük ki, míg aranybarnás színe nem lesz. Az olaj ne legyen túl forró, mert akkor a tészta kívül hamar megég, de belül nyers marad. Inkább kisebb fokozaton, hosszabb ideig süssük és az olaj lepje el a tésztát.

Ha kész van, konyhai papírtörlőre tegyünk, hogy az beszívja a felesleges olajat és végül szórjuk meg porcukorral és aki lekvárral szereti, az kenje meg a belsejét a kedvenc lekvárjával.

Tegnap

2012-02-24T13:34:00.000+01:00

Tegnap egy darab szabadnapom volt és annyi sok mindent kellett elintézni, megcsinálni, hogy szabadnapnak nem igazán nevezhetném ezt, mert dolgosabb, mint egy munkanap. De ma előrébb vagyok és elégedett. Tegnap megcsináltam életem első kihúzott fánktésztáját, méghozzá 38 darabot, ami nem kis teljesítmény (2 órán át tartott) és sikere volt. Egy külön bejegyzésben írnám le a receptet és jönnek majd hozzá a fotók is.

Megjött az összes fotókönyvem , így néznek ki kívülről, mindegyiken a borító is saját képemből van:

Táska

2012-02-22T13:54:00.000+01:00

Ma vezetés közben ránéztem a táskámra és arról rögtön eszembe jutott, hogy az is egy bejegyzés akart lenni a szokások között. A német nők gyakran nem női táskával mászkálnak, hanem van itt ez a tipikus vászonanyagszatyor és abban vagy pedig egy fonott bevásárlókosárban hordják magukkal a dolgaikat. Ez az utóbbi a munkatársaim körében egészen tipikus. Nagy, rikító rózsaszín modern bevásárlókosár és abban van mindene. De én még csak régimódi táskahordozó vagyok. Nekem nem kell nagy táska, sem pedig divatos. Olyan nő vagyok, aki kevés cuccot hord magával és nem az öltözködéséhez illően táskázkodik :-), hanem én veszek egy darab táskát és x évig azt hordom, míg szét nem hullik. Ugyanezt teszem kabáttal és cipővel is. Szóval nem vagyok egy divatmaca.

Amikor elkezdtem itt dolgozni, mindig bevittem minden beteghez a táskám és vagy azok néztek furán, vagy előfordult, hogy ottfelejtettem náluk, vagy pedig a kollégáim tartottak teljesen nem normálisnak, hogy minden beteghez ki-be viszem a táskám. Mondták, hogy ők mindig az autóban hagyják. Én meg mondtam, hogy de hát nem lopják el??? Hiszen otthon vagy máshol külföldön biztosan feltörnék érte az autót. De addig biztattak, hogy nem lopják ki a kocsiból, míg lassan meg mertem tenni, bár óvatosan...egy egész is táskám volt és mindig az ülés alá tettem, de aztán lett egy nagyobb és azóta mindig az anyósülés elé teszem a földre, de már nagyon sok éve így járok dolgozni, hogy a táska jó fél órákra a kocsiban marad és ez már teljesen természetes. Eszembe sem jutna, hogy bárhol is kilopnák.

És még azt is meg lehet csinálni, hogy ha bemegyünk itt egy élelmiszerboltba, akkor lehet a saját táskánkba pakolászni bármit, és aztán a kasszánál a szalagra kipakolni. Senki sem akar belenézni a táskába, hogy esetleg nem maradt-e benne még valami. A jó múltkor szemtanúja voltam, hogy egy szellemi fogyatékos a joghurtokat pakolta a hátizsákjába, ő viszont nem tette ki a szalagra, én meg nem mertem szólni, meg belekeveredni sem akartam, úgyhogy ő simán elvitte fizetés nélkül a joghurtokat, de azért azt meg kell mondanom, hogy ez itt nem egy tipikus viselkedés, itt nem szokás lopni.

Ma pedig a kasszánál, ahol álltam, hosszú sor volt és a másik kasszánál, ahol nem volt pénztáros és sorompóval volt lezárva az a sor, átugrott sietve egy hátizsákos (nagyon gyanús) pasi felette. És a pénztárosnő reakciója mi volt? Nem, hogy elkapta volna vagy azonnal hívott volna biztonsági őrt (valószínűleg ilyen itt nem is mindenhol van), csak odaszólt neki finoman, hogy máskor, ha ki akar menni, kérje meg, hogy nyissák ki neki a sorompót. A csávó meg elrohant ki tudja miért és mivel a hátizsákjában. Végül kiderült, hogy csak valamit az autójában hagyott, azért futott vissza.

Farsang - fánk

2012-02-21T13:59:00.000+01:00

Kicsit az agyamra megy ez az egész, ahogy itt a dolgokat túllihegik. A farsang is nagyon fontos esemény. Én nem sajnálom másoktól, hogy ünnepelni, bolondozni akarnak, de ne akarják rámerőltetni, ha engem nem érdekel és ne számítsak egyből bűnözönek, ha ki merem jelenteni, hogy én már pedig nem ünnepelek semmiféle jelmezben sem farsangot. Na meg a szabályok. Egy csomó cégnél ma pl. munkaszüneti napot adtak a farsang miatt és sok üzlet is délben bezárt. Délben az irodába érve az asztalon fánkok fogadtak és Weißwurstot is főztek.

A "fehérvisrsli"

Kép forrása: www.chefkoch.de

Az egyik betegem felesége Ausgezogene-t csinált ma ("kihúzott" - ez teljesen ugyanabból a tésztából készül, mint a fánk, csak lapossabb és a szélei felé kihúzzák, azaz pont úgy néz ki, mint egy kis pizza vagy lángos).

Na már most, én a fánkféléket lekvárral szeretem, a kihúzottra rálapátolom az eperlekvárt (amúgy egész évben lehet kapni a pékségekben), ha meg fánkot csinált régen a nagymamám, akkor a közepében volt egy benyomott lyuk és odatettünk be baracklekvárt. De ma megkaptam, mit is képzelek én, hiszen itt a fánknak belül kell töltve lennie lekvárral (akkor is, ha én azt nem tudom megcsinálni és akkor is, ha én elégedett vagyok azzal, ha csak a tetején van a lekvár) a kihúzotthoz pedig hogy képzelem, hogy passzol a lekvár, hiszen az egészen más, mint a fánk, és kérem szépen, micsoda hülye szokásaim vannak nekem (pedig ugyanaz a tészta).

Az én nagyim sokszor csinált nyáron is fánkot, akkor az volt az ebéd, és előtte mindig paradicsomleves volt. Én galád, elmertem még ezt is mesélni, hát ettől már viszont marslakó lettem, mert fánkot kizárólag csak is farsang kedden szabad csinálni (enni lehet máskor is, ha van a boltokban) és az bizony nem normális dolog, ha máskor is csinál az ember, az már szinte bűncselekmény. Pedig az én mamám sokszor sütött év közben vaníliás kiflit is, annak semmi köze nem volt minálunk a Karácsonyhoz, de itt azt is csak Karácsony előtt szabad és utána, ha megkívánom, és ne adj isten csinálnék, akkor beutaltatnának a dilisek házába, mert azt épeszű ember, csak és kizárólag egy évben egyszer, Karácsonykor csinálhat és ehet. Hát nagyon furák bizonyos dolgokban a németek, azt meg kell hagyni. De én most el fogom követni azt a bűnt, hogy csütörtökön, farsang után csinálok kihúzottat és elviszem majd este lekvárral! a céges továbbképzésre! :-)

(Ki)fogytam

2012-02-20T12:09:00.000+01:00

Egy hónapig tartó tartós hasmenésnek köszönhetően, elértem azt a testsúlyom és alkatom, amilyen tini koromban voltam és évek óta elvesztettem, amire mindig visszavágytam és semmiféle fogyókúrával nem sikerült elérnem. Most elértem! Nem tervezetten, nem akarattal és még csak tennem sem kellett semmit sem érte. :-)

Valami megváltozott a nyaralás óta és ezt nem csak én érzem, hanem M. is. Tegnap beszélgettünk róla, hogy a nyaralás óta nem kívánjuk a húst. Azóta nem is vettem semmiféle felvágottat, csak sajtokat és ebédre is inkább minden mást kívánok, de húst nem. Vagy ha igen, csak bizonyos formában, de a legtöbbtől megundorodtam! A napokban egyszer meg is fordult komolyabban a fejemben, hogy ha már így adódott, mi lenne, ha vegetáriánussá lennék, de ahogy ezt alaposan átgondoltam, úgy gondolom, nem tudnék élni egy jó kis csirkepaprikás nélkül. Bár a legtöbb húsféléről lazán le tudnék mondani. Úgy döntöttünk M-mel, hogy kevesebb húst eszünk, nem eltervezve, nem valamilyen okból, hanem csak egyszerűen, mert nem kívánjuk már és nem esik jól. Ezzel át is fogom alakítani az étkezésünk egészségesebbre, még több hallal, még több zöldséggel és amint jönni fog az enyhébb idő és kibírja a torkom megfázás nélkül, azonnal el akarom kezdeni (vagy folytatni) a futást. Nagyon hiányzik, amióta abbahagytam. Az elmúlt években 40 és néha 42-es méretet kellett vennem alsóruházatból (azaz nadrágból), felül még jó volt a 38-40-es. Ezek a cuccok most mind leesnek rólam, a régieket meg mind kidobáltam. Évekig őriztem őket, mert sajnáltam kidobni, de tavaly feladtam és elfogadtam, hogy soha többet nem leszek olyan sovány, hogy 36-ost hordhatnék megint, így kiselejteztem. Most meg nincs passzoló cuccom, a farmerem még az öv sem tartja meg rajtam, pedig lyuaksztottam rá még az utolsó utáni lyukat is. De annyira örülök és rajta leszek erősen, hogy többet ne hízzak vissza. Jelentem, 62-ről 58 kilóra fogytam vissza, bár a kamaszkori súlyom, 56 volt, de ez így pont jó.

Mindeki elmegy

2012-02-19T11:05:00.001+01:00

Lassan már összegyüjthetnék egy új "német szokások" beírást, mert az utóbbi időben egyre több dolog ötlik szembe, csak nem jegyzem fel, és mire beírás lehetne, már régen elfelejtem. Tegnap a cipő jutott ezsmbe, már pedig az, hogy itt szokás az, hogy a bejárati ajtó előtt, a lábtörlőn, vagy amelett kint hagyják az utcai cipőt. Törököknél még az is szokás, hogy kint a lépcsőházban állítják fel a 2-3 szintes cipőtartó állványt és az összes cipőjüket kint tartják. Először, sok éve, nagyon meglepődtem ezen. Egyrészt, hogy senki sem lopja el a cipőket, pl. nálunk a földszinti fiatal pár kint hagyja a márkás háromcsíkos sportcipőjét is és pont a bejárat mellett laknak, ahol postás, meg mindenki más ki be jár. Másrészt pedig ez nem passzol a szögletes német rendszerbe, hiszen ez rendetlenül néz ki, az egész házat rendetlenné teszi. A mi társasházunkban nem szabad kitenni a lépcsőházba semmit sem, cserepes virágokat sem lehet teleltetni, mert az rendetlen kinézetet ad és gátolja a takarítást is. De a cipő ebbe nem számít bele.

A házunkban nagy változások lesznek, amik kissé elszomorítanak engem. Az idén negyedik éve, hogy itt lakunk és mondhatni, elég jól összebarátkoztunk mindekivel és több, korunkbeli pár is van a házunkban, akikkel igyekszünk néha összejárni. A földszinti pár, akikkel csak idén nyáron kezdtünk igazán jóban lenni, elköltöznek. Ezek öröklakások, így nagyon meglepődtünk. Dehát a csaj tervezetlenül terhes lett és így kicsi lesz a lakás. Ebben a házban minden lakás három szobás, igaz, a gyerekszobának szánt szoba, nagyon kicsi, valóban csak pár éves korig alkalmas, de nem is ez a gond, hanem ha valaki évekig egyedül van (vagy gyerek nélkül), az másképp rendezkedik be. Mint mi is. A németeknél elképzelhetetlen a Magyarországról jól ismert szokás, hogy a nappaliban van a szülői pár kinyitható kanapéja és éjjel azon alszanak, nappal be van csukva és azon ülnek tévét nézni. Itt kérem szépen muszáj a hálószoba. Nekünk ez a háromból a középső szobánk, ami elég nagy, igazából kár is érte hálószobának, hiszen csak éjjel vagyunk ott, de hát ami itt szokás bazi nagy franciaágy és még nagyobb ruhásszekrénysor, az csak oda fért el, a gyerekszobának gondolt helyiségbe az ágy sem férne be, nem hogy a szekrény. Nálunk a "gyerekszoba" dolgozó szobaszerűség. Itt van a számítógép, ide teregetek és ha vendég van, itt alhat. Na már most ez a többieknél is így van. Így az alsó szomszédainknak is ez a dolgozó szoba, amire a férjnek szüksége van a továbbiakban is, ezért hiába, hogy három szobájuk van, a közeledő jövevénynek nem lenne szobája, így hát költözni kell.

A közelben volt egy mező. Egy helybéli lakos örökölte a szántóföldet a szüleitől és eladta a városnak. A város pedig egy év alatt irdatlan mennyiségű sorházat varázsolt oda, amik nekünk egyáltalán nem tetszenének, mert mindeki belelát a szomszédja szájába, a "kert" kb. 6-8 négyzetméter, és olyan közel van építve minden egymáshoz, hogy egy terítőnyi zöld területet sem tudok elképzelni a házak közé. De a mi kis közzségünk lakosai be vannak zsongva ezekre a házakra, nem számít, hogy a négyzetméterár 3.000 Euronál van!!! (bocs, előzőleg elírtam, nem 5ezer!!) Nagyon durva!!!!

Nos, a földszinti szomszédaink odaköltöznek.

Aztán egy hete szombaton beköltözött a közvetlen szomszéd csajhoz (aki egyidős velem és szintén jóban vagyunk) a barátja, aki úgy fél éve van, előtte elég hosszú ideig egyedül volt. Tegnap összefutottunk a lépcsőházban, gratuláltam neki a pasija ideköltözéséhez, de panaszkodott, hogy nem férnek el, hiszen ő x éve egyedül lakta a három szobát és telelakta, már maga is alig fért el. A pasi meg idecuccolt és most végképp nem férnek el. Erre poénból eleresztettem, hogy "a végén még ti lesztek a következők, akik elköltöznek, mert kicsi a lakás". Erre vigyorgott és mondta, hogy igen. Én meg mondtam, hogy ugye csak szívat és ugye nem. De igen. Hát nagyon ledöbbentem, mert azt is hozzátette, hogy vesz egy sorházat ott elől az újonnan építettekből, a lakást meg eladja. Tegnap egész nap foglalkoztatott a dolog, mert nagyon szomorú vagyok, hogy a két jó szomszédunk elmegy (bár biciklivel csak 5 percre lesznek, de tudom, ha nem lakunk egymás mellett és megszűnnek a véletlen lépcsőházi találkozók, már meg fog ritkulni a kapcsolat), meg azért is, mert megint vadidegen emberek jönnek a házunkba és ez nagyon rossz. A felettünk lévő emelet átjáróház. Ott mind a három lakás ki van adva és évente váltakoznak a lakók bennük és aki csak bérel, az totál másképp áll a dolgokhoz, annak nem fontos, hogy betartsa a ház szabályait, szóval elég idegesítőek a bérlők.

Tegnap azt is ellőttük poénból, hogy nekünk kellene megvenni a lakást, akkor nem jön bele idegen ember és ha áttörnénk a falat, lenne egy jó nagy lakásunk. De hát ez anyagilag kivitelezhetetlen - sajnos, mert én már egészen bele is tudtam képzelni magam, milyen jó lenne. :-)

"A feleségem nincs itthon"

2012-02-17T20:58:00.000+01:00

A G. házaspárról írok pár sort. Jó hetvenesek. A férfi asztalos volt, a házuk aljában van az egykori műhelye, az asszony pedig a valamikori falu első, biciklivel házhoz járó körzeti nővére volt. A férfi valamikor elkezdett piálni és minél többet ivott, annál kevesebbek lettek a kezein az ujjai számai! Az asszony egy éve többszöri, egymásutáni agyvérzéseket kapott, féloldalára lebénult, nagyjából magatehetetlen, de segítséggel sokra képes, akár még járni is tud, de pont ezt a nagyon hiányzó segítséget nem volt képes megadni neki a férje, mert az egész nap csak ivott, már az utóbbi időben olyan szinten, hogy egy éretelmes mondatot sem lehetett vele beszélni, mert nem maradt már fent egyetlen ép agysejtje sem, elitta mindet és neki kellett volna ebéddel és egyebekkel is ellátni az asszonyt. A férfi egész napra eltűnt a műhelyben, ahonnan aztán négykézláb mászott fel a lépcsőkön, az asszny meg egész nap keservesen sírt. Annyira kedves emberek, főleg a néni, annyira sajnáltam őket, de nem sok mindent tehettünk.

Aztán egy jó hete, legurult a lépcsőház meredek lépcsősorán a bepiázott férj és nekicsapódott a lépcsőház falának. Három helyen felrepdet a feje, egy disznóölésnyi vér ömlött ki belőle, de nem volt hajlandó orvost engedni a házhoz. Azért másnap odaküldtük a háziorvost, az pedig írt beutalót koponyaröntgenre és annyi. De hogy ki viszi oda a férfit, arról senki sem gondoskodott. Este mikor odamentem, a férfi nem volt képes egyetlen összefüggő mondatot sem beszélni, de ami még durvább volt, hogy az egész arca egy merő puffadás és véraláfutás volt és hallucinált is. A néni valamiben segíteni akart neki és felkelt egyedül a foteléből, de neki nem szabad egyedül felkelnie, így el is tanyált a földre és ott siránkozott egészen, ameddig jöttem. Aztán felhívtam a fiukat, mert ők maguk nem voltak képesek eljutni odáig. Még aznap este jött a fiú, a férfit bevitték egy kórházba, a nénit pedig másnap összepakolta a mi ápolócégünk és egy otthonba vitték.

A férfit két nap múlva hazaengedték, egy szombati napon. Majd a rákövetkező szerda éjjel betelefonált a cégünkhoz, hogy "holnap nem kell jönniük a feleségemhez ápolni, mert nincs itthon". Basszus, csak 4 nap alatt tűnt fel neki, hogy nincs otthon a felesége? Vagy négy nap alatt jutott el a tudatáig, hogy az ápolócégnek is szólni kell (nem kell, hiszen mi intéztünk mindent). Uhh, nagyon durva. Nem tudom, mi lesz velük. A néni valószínűleg otthonban marad, az neki jobb is lesz, mert több törődést kap, mint otthon, és lesz kivel beszélnie, míg otthon egész nap ülhetett, mint egy kuka. De a férfi sem lesz képes ellátni magát odahaza. A néni nagyon a szívemhez volt nőve, szinte már mint egy barátnő és mindig hangoztatta ő is, hogy én vagyok a kedvence. Majd ki kell nyomoznom, hova is került, mert szeretném meglátogatni valamikor.

Hójelentés

2012-02-15T19:11:00.000+01:00

Véget ért a két hetes szibériai hideg, amitől, bevallom, nagyon szenvedtem, mert nincs szarabb munka ezidőtájt, mint egy rosszul fűtött (= fűtés nulla) autóban fagyoskodni és hólyaghurutot kapni! Tegnapra megjött a meleg, basszus, - 1 fok volt csak és ennek eredményeképp elkezdett szakadni a vizes hó. Aztán tegnap este jött a hurrikán is, ami egész éjjel átrendezte az előzőekben esett, könnyű, kristályos havat. Ma is egész nap esett és fújt, szóval nevezhetjük hóviharnak is. Nagyon tele van a ~~tököm~~ hócipőm a németek ehhez való hozzáállásával. Hókotrás szinte semmi. Amíg otthon éltem, emlékszem, hogy ha mi voltunk a társasázunkban a sorosok, kora hajnalban kimentünk havat lapátolni, aztán felsóztuk az utat, és egy szép, nedves aszfalt várta a munkába indulókat. Itt az emberek előbb kialusszák magukat és amikor kimennek havat lapátolni, akkor csak úgy nagyjából eltologatják, és amit az addig már rajta taposó emberek lenyomtak, az szépen, tömören ott marad, azt beszórják apró kaviccsal, azaz tört salakkal. Remek: fagyott, jeges havon kavicsok. Lóf...t sem ér az egész. De mivel keveset járok járdán, ez nem igazán izgat fel. De az úttest állapota annál inkább, mert hogy annál detto ugyanez van. Előbb kialusszák magukat a hokotrók, addigra az összes autó már vagy tíz cm vastag döngölt hóréteget épített az utakra, amit elrobbantani sem lehet. Aztán ezt besalakozzák, mert sózni tilos! Aztán vagy két hétig úgy marad, megfagy, csúszik, a kavics csak arra jó, hogy szétb...ssza a kocsit alulról és oldalt is, felcsapódva ezernyi helyen lepattintja a lakkozást és ott a következő autómosáskor sok kis rozsdafolt fog keletkezni. A rend és rendezettség országában fogalmuk sincs arról, hogyan kell havat takarítani.

De a mai nap volt a csúcs. Hófúvás volt. Vidéki kis országutakon ez azt jelenti, hogy jobbra-balra mező és egyik oldalról ezerrel fújja fel a szél a havat az útra (nincs hófogó, mint otthon a mezőkön, hiába nyugat, fejlettség, kevés az ész). Ma reggel 7-kor az egyik országúton jó harmic centis, már részben lenyomott hó volt. Egyszer meg is pördültem és fennakadtam benne. Aztán találkoztam egy bazi nagy hókotróval és azt hittem, hogy most ezt a szakaszt pucolja meg és mire majd visszafelé fogok jönni, jó lesz az út. De nem. Két órát voltam a faluban és visszafelé is ugyanolyan volt az út. Aztán délben is ki kellett oda mennem és láttam a hokotró gépet, dolgozott. De a kotrója csak kb. 10 centivel az úttest fölé volt leeresztve, alatta pedig (mondanom sem kell) ott marad a ledöngölt, jeges hó. Itt nem látni az aszfalton havat toló kotrót. Otthon szikrázott az aszfalt, itt beérik ennyivel, de ennek is biztosan az az oka, hogy nehogy megsérüljön a drága aszfalt.

De előnye is van az egésznek. elmaradt ma emiatt az esti irodai megbeszélés, amihez nagyon nem volt kedvem ! :-)

Aztán az emberek. Akinek garázsa van, annak az a lényeg, hogy elkotorja előle a havat, de hogy hova teszi, az már tök mindegy. Hogy a nyilvános parkolóhelyekre hányja a méteres havat, ahova a szerencsétlen háziápoló szokott parkolni, és ezzel megfossza a parkolóhelytől, az már édes mindegy.

Ma esett vagy 20 centi hó. Nem lenne baj, ha mínusz 20 fokos két hét előtt esett volna, és megmaradt volna, de holnaptól plusz 10 fokot mondanak. El lehet képzelni, mi lesz ebből. Árvíz ezerrel.

Bevallom, M. is, én is gyűlöljük a telet és egyre erősebb a vágyunk, hogy ősztől tavaszig enyhébb éghajlaton élhessünk. Sajnos a munkánk mellett ez nem megoldható, de az biztos, hogy a jövőben is amennyit csak tudunk, lelépünk innen délebbre télire.

Más. Jelentem, kész van mind a négy fotókönyvem, így visszacsöppentem a hétköznapokba, bekapcsolódok ismét az életbe. Kettőt mát meg is küldtek és hát...na, gyönyörűek! :-)

Hány gramm tészta???

2012-02-14T20:09:00.000+01:00

Hát komolyan, a hajszálhasogatás a németeknél sehol sem ér véget. Valamikor egyik beteg lánya mesélte, hogy akkor ő fejenként 70 g tésztát főzött...stb. és én mennyit szoktam. Csak néztem, hogy mi van? Sosem mértem még le főzni való tésztát. Nálam ez úgy működik (nemes egyszerűséggel), hogy fogok egy mélytányért, beleteszek annyi tésztát, hogy kb. kicsivel kevesebb legyen, mintha megdagadva tele lenne a tányér és ennyi. Kettőnknek két tányér az adagja.

Azt hittem, ez a nő valami különös eset, de ma mondta az egyik beteg felesége, hogy tegnap 200 g tésztát mért le kettejüknek az ebédhez és én mennyit szoktam?? Nem szoktam. Spagettinél egyszerűen elfelezem a csomagot, egyik adag mára, másik holnapra kettőnknek...de kit érdekel, ha egy kicsit több marad és azt megesszük este? De hogy grammra méregessem??? Hát nem teljesen normálisak ezek, az biztos. :D

Csődeljárás

2012-02-14T13:59:00.000+01:00

alatt a könyvkiadóm.

Na, ja, nem akarok, jobban mondva nem merek írni semmit sem róluk, de kezdettől kezdve zűrös társaság voltak, és már az első évben piszkosul megbántam, hogy hozzájuk szegődtem. Most remélem, hogy a csőddel, én is szabadulok tőlük.

Utazás utáni mindennapok

2012-02-13T16:33:00.000+01:00

Nem, még most most sem vagyok itt - lélekben, testben sajnos nagyon is. Abban fázom, de cefetül. Ha előre ki lehetne számítani, mikor jön ez a nagy hideg, akkor egészen biztosan mostanra időzítettük volna az afrikai utat. Amúgy ez teljesen tipikus itt Németországban (a tavalyi év kivételével mindig így volt), hogy szokott lenni februárban egy jó két hetes ilyen fagy időszak. Teljesen normális a - 16 és - 20 fok is. Utálom, na, de akkor sem értem, miért nyomja ezt éjjel nappal rádió, tévé, mint valami világcsodát. Gyerekkoromban is voltak ilyen hetek a telekben. Na ehhez már csak az hiányzott, hogy a kocsiban lévő 6 rádióadóból egyidőben 4 Whitney Houston-t játsszon.

Tegnap jöttem az országúton és éppen kapcsolgattam a rádiót, amikor csak annyit hallottam, hogy az "egyik legjobb hangú énekesnő meghalt", de hogy ki, azt már nem. Hamarosan kiderült ez is, amire egy hangos "Waaaaas?" volt a reakcióm. Már mást sem hallani, mindhogy sorban nyiffannak ki...Jacko, majd Amy, most Whitney. És korábban Freddy Mercury, Kurt Cubain vagy Michael Hutchens... Minek élnek így? Valahogy egyiket sem tudom sajnálni. Azt sajnálom, hogy nem csinálnak többé jó zenét.

Szóval itt fagyoskodok ebben a szibériai hidegben és eddig (a hasmenést leszámítva) minden betegség nélkül vészelem át a telet, míg lassan bezárhat a cégünk, de M-é is, mert mindeki dögrováson van. Nálunk már 4-en betegek (ebből egy tartósan, mert két hónapig pszichiátrián van), így most elvállaltam (cserébe, mert főnöktől megkaptam az összes ezévi szabi és szabadnap kívánságom) a holnapi napot is, pedig nagyon-nagyon vágytam arra, hogy kialudjam magam, mert a megszállottság miatt alig alszom. Két hete jöttünk vissza és két hete késő éjjelig a számítógépet bűvölöm, és már mindjárt kész lesz az utolsó fotókönyv is. Utána majd elkezdhetem befejezni a beszámolóm, majd fotó-videó-zenés bemutató gyártását és utána a kommunikációt is a külvilág felé. Így most hosszabb ideig nincs szabadnapom, de egy csomó mínusz órát is be kell hoznom és ezért is ki kell bírnom.

Amúgy meg még mindig hasmenésem van, de ismerős orvos azt mondta rá, hogy ez "normális", neki egy török naralás után fél évig volt. Idő kell, míg visszatelepül a bélflóra - amit minden nap lenyeleg háromszor kapszula formában. De ha nehezebbet, főleg tejszínes, tejtermékes dolgot eszem, az azonnal hat, azaz 5 percen belül beindul és órákon át gyötör. Nagyon unom már!

Szombatra vendégeket várunk, barátainkat, akikkel Mexikóban voltunk. Még nincs ötletem, mit főzzek, de sütni jó lenne fánkot (ami tavaly és tavalyelőtt sem igazán sikerült -állagát tekintve). Igazából addigra kész kellett volna legyek a videó előadással, de hát még el sem kezdtem, mert közben meg M. nyüstöl, hogy legyen kész a fotókönyvek, mire hazautazik az anyjához...Ja és meghalt Bomber cica is (korábbi őszi bejegyzés fekete-fehér 16 évese a kandallónál).

Ma, mikor hazaértem, porzsívózott a drágám, amit nem szokott. Nem is értettem, mi lelte, de szerinte nagyon koszos volt a lakás és mivel én csak a számítógép előtt dekkolok (de ez most megbocsátható, mert ő is sürget) és semmi mást nem csinálok, így valakinek ezt is meg kell csinálnia. Igazából holnapra terveztem a nagytakarítst és a bevásárlást is*, de most így gyorsan besegítettem és nagyjából kész a lakás, már csak az utálatos polcok portörlése maradt hátra. Ja, meg a hatalmas paírkupac elrámolása az asztalról.

* El kellene menni barkácsboltba, mert kell szerezni valami ilyen ráfeszítésre alkalmas fakeretet, ahhoz az olajképhez, amit Zanzibáron vettem és maszájok és a Kili vannak rajta. De ez a feladat egyikőnket sem lelkesít, így ez a kép is a papírkupac tetején ácsorog.

És közben szeretnének képnézegetést a közvetlen és az alsó szomszédaink is, a másik közvetlen szomszédnak végre van állandó pasija és tegnap beköltözött hozzá, ő is szeretne áthívni valamikor, megsimerni. Aztán ott vannak K-ék, akikel november óta nem jön össze semmi, őket meghívtuk hó végére. Basszus, olyan rossz, hogy ilyen kevés az idő. S. akire haragudtam, ő is képeket akar nézni és indiai étterembe akarunk menni. H-val pedig összerúgtam a port, pedig ő a legfontosabb mindeki közül, nem tudom, hogyan lesz tovább.
Tavasszal jönnek Verkáék, aminek nagyon örülök!!! Annyira, hogy még a földön is hajlandó vagyok aludni értük és odaanám az ágyunkat, de M. nem, neki ez elképzelhetetlen, hogy idegen ember feküdne az ágyában. :-)

Még mindig az utazásban élek, nem csak a képek és beszámoló miatt, hanem két hete minden éjjel azt álmodom, hogy a bozótkempingben vagyunk és éjjel ki kell mennem valahova a szabadba vécézni. Erre fel is ébredek és kétségbeesetten beszélek M-hez, hogy hol vagyunk, meg hogy kikísér-e. Aztán felkapcsolom az elemlámpát és totálisan meghökkenek, hogy hogy a csudába kerültünk a saját hálószobánkba. Aztán szomorú leszek, hogy ez a valóság. Ismét le kell írjam, sok embernek vannak vágyaik, életük nagy álmai, egy autó, egy ház vagy valami más. Nekem ez az utazás volt az egyik és mivel valóravált, akármilyen hülyén is hangzik (hogy egy utazástól, de) teljesebbnek érzem az életem. Valamit elértem, ami a legnagyobb céljaim között volt és most majdhogy nem egy kicsit üres, céltalan a jövőm.

Elnézést kérek mindekitől, akinek az e-mailjeire nem válaszolok, nincs hozzájuk türelmem, mert csak a fényképek érdekelnek, ettől tovább nem látok. Ha befejeztem az albumjaim, ígérem, mindenkinek írok és minden blogot, amit követek, visszaolvasok.

Szóval ezek a történések vannak.

Eltévedt gondolatok

2012-02-12T19:55:00.000+01:00

Az ember néha csinál hülyeségeket. Néha kicsit, néha nagyot, néha végzeteset. Néha meg sem érti, hogy mi okból...

Az én hülyeségeim sokszor abból fakadnak, hogy túlságosan nyílt vagyok, őszinte és azonnal belobbanó. Ha valami a fejemben feltámad, azt azonnal akarom és csak is úgy, ahogy én elképzelem, sehogy másképp szóba sem jöhet. Esélye nincs embernek a Földön, aki eltántorít vagy rá tud beszélni, hogy más legyen a véleményem. Ez a pillanat heve. Aztán lehet, hogy már másnap teljesen másképp látom és elfogadom azt a tanácsot, amit előző nap még hallani sem akartam. Örlődő, gondolkozó típus vagyok. Nem túl jó, de ez van. Vannak emberek, akik élnek és sodródnak az árral, amit a pillanat hoz, az úgy jó nekik, nem harcolnak, nem ellenkeznek és nem tesznek fel hatvanmillió miért kérdést. Egyszerű emberek, akik elfogadják a sorsuk olyannak, amilyen. Én meg lázadok, lázadtam egész életemben. Mindig voltak elképzelésiem, hogyan lenne jó, és nem mindig voltam hajlandó lépni, tenni ezekért, sokszor elvártam, hogy az ölembe hulljon a sült galamb és ha nem hullott, hát nyavalyogtam. Mert ez kényelmes és nyavalyogni is kényelmes és mindennek az okát valami másra fogni ugyanúgy. De tettem is sokszor az életben azért, hogy elérjem azt, amitől úgy érezhetem, hogy úgy élek, ahogy megálmodtam. Többek között, hogy leléptem Németországba, belevágtam az egészbe. Küzdenem kellett keményen, nagyon is keményen, de elértem szinte mindent, amire csak vágytam. Az álmodott otthont, az utazásokat, amik engem boldoggá tesznek. Egyet nem, a munkám, mert azt merőben mást csinálnék és sosem leszek boldog tőle, de legalább megtanultam elfogadni, nem lázadni ellene, ha nem is harmóniában, de békében élni vele. Ezt sokszor megnehezítik helyzetek, és ilyenkor hajlamos vagyok az önsajnálatra, a depresszióra, de ez is javult. A rosszakat megpróbálom elhessegetni és csak a jókat látni. Sokan azt mondják, így kell és ez csak beállítottság kérdése. Pedig ez nagyon nehéz. Ha valaki egész életében negatív volt, annak bizony nagyon nehéz csak a jót meglátni. Az életem más lett, mint pár évvel ezelőtt. Kb. négy éve más, vidámabb. És tegnap eszembe jutott, négy éve mentek el, mamám (ő pont a mai napon) és M. apja, és egyre kevésbé szenvdeünk tőle, egyre kevesebbet gondolunk rá. Valahol jó, hiszen kell a léleknek nyugalom, de valahol bosszantó is, mert emberek, akik nem csak fontosak voltak nekünk, hanem részei voltak az életünknek, eltűntek örökre és ez igenis sok mindent megváltoztatott. Nem csak azért, mert ott voltak nekünk, megszoktuk a jelenlétük és most hiányoznak. Nem, ennél sokkal több ez. Ők egy fogaskerék voltak az életünk rendszerében, voltak dolgok, amiket másképp tettünk miattuk, voltak dolgok, amiket előtérbe vagy éppen háttérbe helyeztünk miattuk, de ezek a dolgok már nem számítanak. Ezek az emberek befolyásolták a mindennapjainkat és életünk célkitűzései, életünk értelme is nagy arányban függöt tőlük. De ők nincsenek már és ezzel egy hatalmas űr tátong és nem teszünk már dolgokat soha többé, nem tehetjük be a lábunkat helyzsínekre soha többé, egyszerűen megszűntek dolgok az életünkben, amik korábban fontosak voltak. Nem csak a személyek tűntek el, hanem események, szokások, amiket már nem csinálunk, mert nincs kivel, nincs hol, a hol is elveszett. Ilyen dolgokon gondolkoztam tegnap este. Azzal, hogy elveszítjük a családtagjainkat, mi magunk is kevesebbek leszünk. Nekem már csak az anyukám van, és ő nagyon fontos. Célokat ad nekem, de nélküle már alig maradna valami az életemből. Szóval már nem kínoz olyan mélyen és főleg olyan gyakrana hiányuk, valahogy elfogadjuk, hogy nélkülük megy az élet tovább, de az az élet már soha többé nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt volt...

Totálisan eltértem az eredeti írnivalómtól. Elkalandoztak a gondolataim, de mindegy is, mert amiről eredetileg írni akartam, azt hiszem, azt nem vagyok képes így nyilvánosan.

Szomorú történet

2012-02-11T15:30:00.000+01:00

Mielőtt elutaztunk volna, egy vagy két nappal előtte történt egy tragédia...

Volt egy néni, akit ápoltunk. Két éve halt meg, akkor 92 volt, úgy emlékszem. 9 évig feküdt ágyban, nem tudott mozogni, enni sem egyedül, végül agresszív lett, folyton üvöltött és mindenkit püfölt, szétcincálta cafatokra az ágyneműt, 30 kiló volt. Élő halottnak hatott. 9 évig ápolta a menye. Egy nagy családi házban laktak. Alul a néni lánya, az első emeleten a néni, a tetőtérben a fiáék. Ami feltűnt a családban, hogy mindekinek hullik a haja és a nők is megkopaszodnak. Azt mondják, ez attól van, mert túl sok az aszbeszt a ház falaiban és ez mérgezi őket. Hogy ez valóban így volt-e, ki tudja, de ez egy szerencsétlen, elátkozott család volt.

Szóval kezdjük a mesét a nővel, a néni menyével, nevezzük Fr. W-nek. Ez a hölgy 9 évet áldozott az életéből az anyósa hűséges és odaadó ápolására. Szomorú sors, mert aki ilyet bevállal, az a házból is alig mozdulhat ki, és a családnak olyan, hogy nyaralás, ki van zárva. Közben a saját anyja is beteg lett és egy idősek otthonába került, ahova Fr. W. mindennap eljárt meglátogatni és ott is segített, amiben tudott. Aztán váratlanul meghalt a bátyja, nagyon érdekesen. Rosszul volt, elment a háziorvoshoz és amiközben az megvizsgálta, meghalt. Valami nagyon kiterjedt hasi rákja volt, és sokáig nem voltak panaszai, mire elment az orvoshoz, már késő volt. Ezután meghalt az anyja és nem olyan sokkal rá az anyós is, majd az anyós után pár nappal, teljesen váratlanul a férje húga is a földszinti lakásban, akit a wc-n ülve találtak meg holtan. Tiszta horror, és hihetetlen, hogy egy családon belül így halmozódhat a szerencsétlenség.

Kicsit sok volt a halálesetekből, de hogy valami pozitívat is lássunk a történetben, ővék lett az egész ház, elkezdték totálisan átalakítani, majdnem két évig építkeztek, majd odaköltözött Fr. W. lánya a férjével és a két gyerekével. Éppen kezdett minden jó lenni és most lett volna ideje végre a 60-as házaspárnak utazgatni is.

Egy januári reggelen asztalhoz ültek, reggelizni. Fr. W. megkérdezte a férjét, mit kér és míg elforult a pulthoz a reggelit elkészíteni, ezalatt lefordult a székről a férje. Fr. W. hívta a vejét, és amíg az elkezdte újraéleszteni a férjet, addig az asszony hívta a mentőket és kiment a ház elé, várni őket. Ekkor éppen arra járt a főnököm, aki szintén segített az újraélesztésben. Majd jöttek a mentők...és Hr. W. a kórházban meghalt. Döbbenten álltunk mind az eset előtt. Évekig ismertük a családot és mivel az irodánkhoz nincs elegendő kulcs, ezért az ő garázsukban (mert az központi helyen fekszik) deponáljuk a betegeink lakáskulcsait. Így minden nap többször is megfordultunk náluk, követtük az életüket azóta is, amióta már nem jártunk az idős nénit ápolni.

Nem fér a fejünkbe az egész. Tegnap találkoztam csak Fr. W-vel, mert elutaztunk és azóta még csak a részvétem sem tudtam kinyilvánítani. Hát nem is nagyon tudok, mit írni, de egyesekre piszkosul rájár a rúd.

A szafarink legjei

2012-02-09T12:51:00.000+01:00

A szafarink legjobb fotói.

Fotókönyvek ezerrel

2012-02-08T12:16:00.000+01:00

Nagyon hamar elkezdtem a fotókönyvek szerkesztését. Mivel kb. 8.ezer képpel (passz, ez csak tipp, nem számoltam meg, de 22 GB anyag volt, videókkal együtt) tértünk haza, már előre tudtam, hogy most nem lesz egyszerű a fotókönyv készítés, mert eleve nehezen szakadok el bármely képtől is. Mivel a szafari során sokszor használtam a sorozatbeállítást, és volt, hogy egy mozgó állatra rászegeztem a gépem és csak nyomtam a gombot folyamatosan, így lett több féle állatból is, 30-40-50 darabos széria, amiknek a képein, csak miliméterekkel tér el az állat fej, vagy testtartása vagy éppen a tekintete. E képeknek kb. a 60-70%-át kiszórtam, hogy csak a legjobb pillanatok maradjanak meg, de még ebből is túl sok van.

Végül úgy döntöttem, három fotókönyv lesz. Minden etapról egy. Így az első a Mount Meruról, a második a szafariról és a harmadik Zanzibárról. A Meru-ssal két nap alatt kész is lettem, 84 oldal lett, de az utolsó mentéskor elszállt a program és mikor újraindítottam csak 40 oldal volt meg, az összes többi elveszett, holott én oldalanként mindig mentem. Iszonyú düh fogott el és csalódás, lelankadtam, mert kinek van kedve valamit, ami olyan jól sikerült volt és olyan sok munka volt benne, újból elkezdeni? De neki estem és mivel még nagyjából emlékeztem az elrendezéseimre, két óra alatt meg is csináltam az elveszett anyagot és el is küldtem megrendelésre, hiszen arra játszom, mint mindig, hogy az első megrendeléssel jön a kedvezményes bón és azt majd a másodikhoz és harmadikhoz felhasználhatom. Na meg, szeretném az összes albumom megkapni hó végéig, hogy mire hazautazom, tudjam őket vinni.

Aztán elkezdtem a szafarit, de ezzel már sokkal több munka van, és eleve a maximum oldalszámot, a 120-at választottam. Ma már csak 6 oldalam van szabadon és még egy egész nap hátra van a szafariból. Ráadásul ismét összeomlott a program, de ma szerencsére csak két oldal veszett el. Most kicsit csalódott vagyok, hogy így sikerült, mert szeretem a rendszert és ez nekem most egy kicsit összevisszaság lett, hogy a Zanzibáros album elejébe még szafari oldalak jutnak majd, de hát ez legyen a legnagyobb gondom, nem?

Annyira beleástam magam az egészbe, hogy ideragadok a gép elé és megszűnik minden más. Nem bírom abbahagyni. Mindig mondom magamnak, "ha ez az oldal kész, iszol, vagy eszel, vagy leviszed a szemetet vagy egyéb házimunkát csinálsz", de aztán belekezdek a következő oldalba és következőbe és képtelen vagyok elszakadni. Annyira akarom már látni a végeredményt. Szóval, most emiatt késlekedik egy kicsit a beszámolóm az utazós, és még jobban a német blogban (mert fordtíani abszolút semmi kedvem most).

Következő bejegyzésként kiválogattam a kedvenc, legjobb szafaris fotóim.

Életem álma teljesült

2012-02-07T18:50:00.001+01:00

Emlékeztek David Attenborough nevére? Még gyerek voltam, amikor a dokumentumfilmjei mentek. Talán 7-8 éves, vagy több? Nem emlékszem, de gyerek és tudom, hogy totálisan elkábultam ültem a robbanós Color tévénk előtt és hitetlenkedve néztem, az afrikai nemzeti parkokról szóló filmjeit. Még arra is emlékszem, hogy Végvári Tamás volt a magyarhangja. :-) Nagyon tisztán emlékszem a Ngorongoro Kráter nevére és hogy ott egy tavat mutattak, amiben millió flamingó élt.

Annyira lenyűgözött, annyira szerettem volna valamikor látni és tudtam, hogy olyan helyekre én sosem jutok el. Ezért is voltam biztos benne, hogy ha egyszer Afrikába eljutok, csak is Tanzánia lehet. De ez csak egy ok volt, mert ezt erősítették időközben a régi magyar vadászregények, a Klimimanjaro mászásokról olvasott könyvek és a Zanzibár nevű magyar zenekar is. :-)

Amikor tavaly meséltem barátainknak, hogy a Serengetit és Ngorongorot szeretnénk megnézni, még sosem hallottak róla, pedig van egy híres német film is "Die Serengeti darf nicht sterben", azaz "A Serengeti nem halhat meg". Ez egy dokumentumfilm, amit egy német apa-fia páros (Michael Grzimek és apja Bernhard) forgattak, 1959-ben a Serengeti Nemzeti Parkban. Nincs német ember, aki ne ismerné a nevüket, de a mi barátaink nem ismerték a Serengeti nevét. Ami nekem életem álma volt, a nagybetűs nemzeti park, mintha Afrikában csak ez az egy létezne (pedig magában, csak Tanzániában is egy rakás másik van). Én is láttam a filmet, tavaly. A Ngorongoro Kráter peremén pedig láttuk az emléktáblájukat.

Egy gyerekkori álom vált valóra és ez egy nagy dolog. Egy dolog, amiért érdemes volt már élni, ami többé tett engem...

Pénzmosás

2012-02-06T21:34:00.000+01:00

Na, nem nagy üzemben nyomjuk, de találtam M. túranadrágjában mosás után egy 20 dollárost. Nagyon megörültem neki, főleg, mert teljesen sértetlenül túlélte a mosást. Csak valahogy kisebbnek tűnt, mintha összement volna - de nem, szerencsére ez sem. Szóval frissen mosott pénzünk van! :-)

Elaludtam

2012-02-03T16:00:00.000+01:00

Pontosságra neveltek és mindig is fontos szerepet játszott az életemben a pontosság. Pontosnak kell lenni, ez egy nagyon fontos jellemvonás. És ezért én inkább mindenhol jóval korábban megjelenek a kelleténél és inkább én várok, mint hogy engem várassanak. Ha pedig valaki elkésik, az nagyon bosszant engem, főleg ha otthonról jön, és nem a közlekedés tartotta fel vagy akármi más, egyszerűen csak képtelen időben elindulni. Volt már olyan barátnőm, aki folyton elkésett, rengeteget, és mindig. Tudtam, hogy fél órát megvárat a - 10 fokban a buszmegállóban, de mégsem voltam képes sosem tíz perccel később odamenni, mert mi van, ha éppen akkor nem késik el, akkor én nem viselném el, hogy én vagyok pontatlan.

Életemben nagyon ritkán adódott, hogy valahonnan elkéstem, ha mégis, azonnal jeleztem, sosem hagytam valakit kétségek közt várakozni. Elaludni meg csak egyszer aludtam el életemben - eddig - még általános iskolás koromban, de akkor is sikerült rohanva az utolsó, óra előtti csengetésre beérni. De már az is felkavart és lelkiismertfurdalást okozott.

Sosem értettem, hogyan lehet alaludni. Ha ébreszt a vekker, kiugrom az ágyból és teszem a dolgom, nem pedig lenyomkodom a gombot és "még egy kicsit" címszóval továbbalszom - az úgy is csak kínzás. Jobb rögtön túlesni rajta, mint húzni halasztani.

Igen ám, de ma reggel velem esett meg. Elaludtam, nem is kicsit, hanem egy óra 19 perccel tovább a kelleténél! A magyarázatom roppant egyszerű rá és ez megvilágítja, mennyire is szörnyen a megszokásokból élek. Mindennek a hideg tél az oka. Igen, ilyen egyszerű lenne ez. Mert: rohadt hideg van, a kocsiba beletettem az ülésmelegítőt, amit az ülésre kell tenni és a szivargyújtóba dugni és pár perc alatt forralja a fenekem. :-) Hogy hol az összefüggés? Hát ott, hogy a mobilom mindig a farzsebemben van. Legalábbis (csak) a munkában mindig, mert azonnal elérhetőnek kell lennem. De most, három napja, kiveszem onnan, mert nem hinném, hogy ez a hatalmas hőség jót tenne neki. Így a kabátzsebembe teszem. Ezzel már eleve gond van, mert a betegeknél felakasztom az előszobában a kabátom és a fürdőszobában nem hallom meg, ha felhív a főnököm. De tegap este levettem a farmerem (máskor ilyenkor kicsússzan belőle a mobil a földre és itt marad a számítógépasztal mellett valahol), nem csúszott ki belőle semmi, én pedig tettem a dolgom tovább. Bennemaradt a kabátom zsebében, így este soha többet nem volt szem előtt, így nem jutott az sem eszembe, hogy be kell rajta állítani a vekkert. Amit nem látok, az olyan mintha nem is létezne, elfelejtem! Lefeküdtem és kész.

Reggel kinyílt a szemem, fura volt, hogy mintha a megszokottnál több fény jönne be a redőny alatti résen. Ránéztem az órára, 7:19-et mutatott 6:00 helyett és nyugalommal könyveltem el a fejemben, hogy még korán van, alhatok, hiszen M. is mellettem fekszik, szabadnapunk van. Aztán megszólalt ezerrel a belső riasztóm. Nagy fenéket van szabadnapom, M-nek sincs (csak ő ma később megy dolgozni), basszus, elaludtam. Kipattantam az ágyból, fogat mostam, felöltöztem, felhívtam főnököm, beledobtam egy kenyérbe két szelet sajtot és már húztam is elfelé és örültem, hogy nem kellett autót kapirgálni, mert száraz belül és nem csapta meg a pára, ami ráfagyott volna.

A munkám kezdete egy rohanás volt, de behoztam a több, mint egy órás lemaradásom és a végén még korábban végeztem is, mint máskor. Főnököm és én is csak nevettünk rajta, a betegek sem buktak ki nagyon. De akkor is halál ciki! :D

Első munkanap

2012-02-01T14:48:00.000+01:00

Mindig shockkoló a nyaralás után dolgozni kezdeni. Míg elvoltam, ketten meghaltak, kettő új beteg lett. -10 fok volt reggel és az első nap, hogy nincs hasmenésem. Tegnap voltam a háziorvosnál, adtam le székletmintát, vért is vettek és antibiotikumot szedek, bár a vizsgálatok eredményei mire meglesznek, már úgyis mindegy, mert olyan sokáig tart. Mindenképp ki akart írni a doktornő, de ellenkeztem, míg sikerült, hogy dolgozhassak, mert nem vagyok képes olyan pofátlanságra, hogy három hét szabi után még itthon maradjak betegállományban, mikor egyik kolléganőmet ma műtik, egy másik meg 2 hónapig pszichiátriai intétezbe vonult, mert burn out szindrómája van. Kevesen vagyunk és engem már csak így neveltek, hogy nem lógunk sehonnan sem.

Szerencsére nem volt a munkában semmi rossz, bár úgy éreztem magam, mintha a Marson lennék, mert olyan idegen volt az autóvezetés is, az utcák, a betegek, maga a tevékenység is. A gondolataim ezerszer visszatértek Afrikába, még nagyon ott vagyok. Annyira a hatása alatt vagyok ennek az útnak, hogy vissza is akarok menni. Ugyanoda, de ha nem ugyanoda, Afrikába mindenképp!!!

Voltak jó dolgok is ma, és ezek segítettek visszajönni a munkás hétköznapokba. Mindeki örült nekem, ketten a nyakamba is borultak, én pedig négy ápoltamnak is hoztam egy kis jelképes ajándékot, aminek nagyon örültek. Teát, aminek a csomagolásán a Kilimanjaro van és hozzá két kagylót.

- 60 fok

2012-01-30T23:34:00.000+01:00

Ennyi a különbség! Azaz + 40-ből jöttünk a - 20-ba, ami még nincs, de holnaptól mondják. Már előre is nagyon utálom. Sajnos nem javulok, ma már el akartam menni a háziorvoshoz, de mégsem mentem, mert annyi teendőnk volt itthon, hogy sajnáltam volna 2-3 órát a váróban eltölteni ott.

A lakás kicsit kaotikus, még nem rámoltam el mindent és már a harmadik mosás van kiteregetve, de még legalább ugyanannyi van hátra is. Persze a nap túlnyomó részét a pc előtt töltöm el. Felkerült a 22 GB fotó és közte rengeteg videó is, a gépre, tegnap szortíroztam és vagy 200 képet töröltem, de még legalább ugyanennyit kellene. Ma már egy csomót megírtam és megszerkeszetettem, sőt még egy részét le is fordítottam a beszámolómnak a blogjaimba. Vettem 5 USD-ért a google-tól 20 GB tárhelyet a picasa-n, így már mehet a képfeltöltés is, ami igazából a blog miatt volt fontos.

Ma, mikor már vagy tíz órája csak beszámolóval is hasonlókkal voltam elfoglalva, kellett egy kis agyszünet és gyorsan elolvastam pár blogot, amiket követek, de a fele mennyiség még hátramaradt máskorra.

Holnap még szabadnapom van és 1-én kezdek dolgozni. Nem lelkesít nagyon a dolog, főleg a hideg miatt, mert gyötrelem lesz reggel a kocsiban, ami mindig csak akkorra melegedik be, mikorra már odaérek, addig meg belefagyok. Nagyjából ezek vannak.

Pole, pole

2012-01-28T21:55:00.000+01:00

= lassan, lassan...ezt több ezerszer hallgattuk az elmúlt három hétben. Szerettem volna ma írni egy rendes összefoglaló bejegyzést, de nem vagyok képes rá, mert két napja nem aludtam és 12 órája folyamatosan fosok, az egész napot a repülő wc-jében és a reptéri klotyón töltöttem el. Iszonyatosan szarul vagyok, de az utazásról nagyon nehéz lesz szavakba önteni a beszámolóm, mert leírhatatlanul szuper volt. Csupa csodálatos, pozitív élménnyel vagyunk tele. A napokban írok bővebben, az utazós blogban pedig majd csak lassacskán lesz valami beszámoló képekkel, mert 22 GB fotó/videó lett, nincs hova tennem...pedig úgy ömleszteném rátok a sok-sok fotót. Szóval, jelentem, élünk, virulunk, minden oké és az élménybeszámoló bazi hosszú lesz. :-)

Utolsó munkaszösszenet

2012-01-06T16:58:00.000+01:00

Hihetetlen volt a mai napom - érzelmileg értve.

Először is, aludtam hat óra hosszát, onnantól kezdve, hogy a párnára tettem a fejem, addig, míg meg nem csörrent a mobilom ébresztője. Ez azért nagy dolog, mert az elmúlt három napban összeszámolva sem aludtam ennyit és már igen csak zombi voltam. Azt gondolom, hogy nem csak az izgalom okozza a nemalvást, hanem ez a malária-profilaxis mellékhatása is lehet, mert azok közt szerepel álmatlanság is, ráadásul engem egész éjjel elönt a forróság, hogy a saját levemben főlök, ami nálam igen fura. Szóval csak a tabletta kavar be valamennyit - és ha csak ennyit, akkor boldog is lehetek, mert lehetne tőle sokkal rosszabb is.

Ma délelőtt az utolsó munkaműszakom volt és tudtam, hogy fura lesz, mert - bár belül vártam is persze nagyon, hogy vége legyen, másrészt - a betegeim annyira aggódnak értem és hárman még sírtak is, ketten adtak kis zsebpénzt az útra és egyik pedig egy picúrka aranyszínű malacot, szerencsehozónak. Szóval rendesen meg voltam hatódva és néhányuktól nekem is nehezemre esett a búcsú. Ennél már csak az rosszabb, amikor visszajövök és újra el kell kezdeni dolgozni. Amikor nem tudom, mi vár rám, hányan haltak meg, vagy kerültek kórházba és hány (talán még sokkal rosszabb) új beteget vettek fel helyettük.

Aprópó, tegnap lett egy új esetünk, egy néni, aki skizofrén és egy faládába vannak lelakatolva a tablettái, csak azokat kell a kezébe nyomni, kb. két perc lenne, de tegnap fél órán át nem bírtam eljönni tőle. Mindent minimum ötször el kellett magyarázni neki, aztán még fel is akarta írni, amiket mondtam - az én golyóstollammal, amit aztán nem akart visszadni. Közben letéptem egy tablettás doboz tetejét és még egy alufóliacsomagolásban lévő tapasz csomagolását is fel mertem tépni. Erre kirántotta a dolgokat a kezemből és szinte siránkozva nézte, hogy micsoda galád gonosztettet követtem el, mivel azoknak a szélei most cakkosak lettek és ezt nem szabad, mert csak ollóval szabad egyenesre vágni, mert ami nem egyenes az neki károsítja az idegeit! :D Hát azokon már nem sok károstítani való akad. :D Nagyon durva volt a egész, de most nem akarom itt fél órán át részletezni, de ezt a nénit hosszabb távon elviselni...uhh, nem lesz könnyű.

Utazás előtt

2012-01-05T12:50:00.002+01:00

A pakolásról írtam itt. A nyaralás során nem fogok blogolni, ha lesz módom netezni, akkor majd küldök kör-e-mailt a dolgok állásáról. Az e-mailekre nem írjatok vissza egy-két sornál többet, mert nem lesz módomban mindet elolvsani és válaszolni, így a legtöbbet valószínűleg amúgy is csak itthon olvasom majd utazás után. Hozzászólást sem nagyon írjatok addig, mert nem fogom sem látni, és nem fog itt sem megjelenni addig, míg vissza nem jövbök.

Iszonyú orkános szél van itt, és rólam nevezték el, ez az "Orkan Andrea", hát nem vagyok elégedett ezzel, mert a betegeim ma már engem szídtak, hogy én hoztam a vacak időt. Ráadásul tényleg nagyon brutál erősségű a szél és nekem még ma délután is dolgoznom kell, 0 óra alvás után.

Már a legtöbbjüknek elárultam, hogy 3 hétig nem leszek és a legtöbben nagyon siránkoznak, hiszen hozzám vannak nőve. Karácsony után történt egy eset. Egy jó ideje nem voltam egy nagyon aranyos néninél, mert lett egy ott lakó házvezetőnője és lemondták az ápolást. Nagyon kedveltem az idős párt, már a férjét is, akit elsőként ápoltunk és másfél éve halt meg, azóta pedig a nénihez jártunk, aki idén volt 90 éves és igen sokat betegeskedett (ja idén, nálam még 2011-et jelent). Dec. 27-én arra jártam és benéztem hozzá, agyon ölelgetett, puszilgatott, még Christkindl-t is adott ("jézuska" vagy a karácsonyi ajándék) és úgy tíz percet maradtam nála, nagyon a szívemhez nőtt és ugyanezt mondta ő is rólam. Fájó szívvel köszöntem el tőle, mert igazából nem szoktam rendszeresen meglátogatni, akihez már nem járok, mert erre sem időm, sem energiám.

A néni másnap meghalt, és nagyon örültem, hogy még meglátogattam.

Nos, ha a dolgok összállását nézzük, jól állunk, minden el van rendezve az útra. Hr. L. Újévi "nagyadagja" és a ma, kolléganőmtől kapott rózskvarc, szerencsét fognak hozni. Állok az egésznek elébe, izgalommal, kíváncsisággal, félelemmel is, de főleg örömmel. Mindenki gondoljon rám, szorítson nekem, főleg a hegymászás napjaiban (az utazós blogomban van bejegyzés még augusztusról a napi programokkal). Még biztosan írok egyet, mielőtt utaznánk.

Egy új élet kezdete - 23. rész avagy utószó

2012-01-05T08:29:00.000+01:00

Végül 5 évet húzott le a cégnél, rengeteg kínszenvedéssel vegyítve, de nem ugrálhatott. Hiába, hogy ennél az ápolócégnél egetverően botrányos dolgok folytak, voltak nagy előnyei is, amik főleg a lány szabadidejére vonatkoztak és ez akkora súlyt nyomott a mérleg egyik oldalán, hogy ennek fejében a sok rosszat is csak lenyelte sorjában. Rengeteg szabadnapja volt egy hónapra és ezt általában egyszerre (is) kivehette, ha akarta és ennél többre nem is vágyott. A munkában eltöltött szenvedést a szabadidő kárpótolta, ami mindig lehetővé tette, hogy Markusszal sokat kiránduljanak, utazgassanak és ami mindig is a legfontosabb volt a lány számára, hogy gyakran, minden hónapban, de legalábbis két havonta haza utazhasson. A munkája mellett megtartotta a korábbi takarító helyeit is, szinte minden nap ment a két munkaműszak közti déli szünetében takarítani, segíteni öregeknek, hogy spórolhasson minél többet. Sokat elért ezek alatt az évek alatt.

Amikor elmélyült a kapcsolata a fiúval, tudta, hogy ez azt jelentheti, hogy örökre itt marad. Ezzel nem tudott megbékélni. Ő nagyon röghöz kötött típus és sosem akart volna végleg eljönni otthonról. A tény, hogy most már haza, a családjához, barátaihoz, szeretett helyeire csak vendégként látogathat haza, hogy soha többé nem él már ott, ahol korábban annyira szeretett, hogy soha többé nem beszélheti nap mint nap a saját nyelvét, ezek a dolgok mind nagyon mélyen érintették. Évekig próbálta rábeszélni Markust, hogy költözzenek Bécsbe, hiszen ő imádja azt várost, ott is vannak házi ápoló cégek, Markusnak megmaradna a német nyelv, a jó kereset és ő pedig két óra alatt otthon lehetne bármikor autóval. De a fiú még csak hallani sem akart erről, neki esze ágában sem volt elmenni innen, ahol ő is csak pár éve telepedett le és ahol kialakította a baráti körét, ahol jól érzi magát.

Három-négy éven át küzdött a lány az egész szituációval és közben a lelke, énje kettéhasadt. Egyik fele nagyon boldog volt, hiszen Markusban megtalálta az igazit, élete párját, elérte azt, amire mindig is vágyott, hogy elegendő pénze legyen önálló életre és sok utazgatásra és ehhez még ideje is lett utazni. Ráadásul ez az ország sokkal több lehetőséget kínált az utazások terén, és megnyílt előtte a világ. Úgy érezte, hogy 27 évig egy ketrecben élt, igazából nem is élt és most lett szabad, most él csak igazán. Míg mások ekkorra kiélik magukat és lenyugszanak, családot alapítanak, ő most akarja pótolni az elvesztegetett időt. Élvezi a szabadságot és semmi másra nem vágyik. Számára most kezdődik az élet és a családalapítás, egy gyerek gondolata talán 20 évvel későbbre elképzelhető, de akkor már öreg lesz hozzá. Nem! Többé nem ad oda egy fikarcnyit sem a saját életéből semmiért. Most éli azt úgy, ahogy jó neki és semmiféle társadalmi elvárások kedvéért nem fog változtatni ezen.

Míg lelkének eme fele szárnyal, másik fele darabokra hullik, egyre mélyebb fertőibe süllyed a gyilkos depressziónak. Belül iszonyatosan fáj a számára két legfontosabb ember hiánya, az anyukájáé és a mamájáé. Úgy érzi, becsapta őket. Őt családcentrikusan nevelték és kialakult benne az az egészséges gondolat, hogy a szülőnek, aki hosszú éveken át mindent megadott neki, idős korára ő tartozik felelőséggel. Ráadásul mindig is egy „se veled, se nélküled” kapcsolat volt ez. Édesanyjával együtt nem fértek meg egy csárdában, de egymás nélkül sem bírták ki. Egész gyerek-és kamasz korában lázadó volt, ellentmondott az anyjának, most, hogy benő a feje lágya és úgy érzi, jó lehet a további kapcsolatuk, most nem akarja az édesanyját magára hagyni. De a gyerekek kirepülnek, ez az élet rendje, nem áldozhatja fel magát, akármennyire is fáj, hogy szerettei szenvednek otthon a hiányától, ő nem tehet ennél többet, mint hogy a lehető leggyakrabban hazatérjen.

De a honvágy csak egy dolog, ez nem csak az otthon hiányát jelenti, hanem egy ennél sokkal összetettebb dolog ez. Minden hiányzik, az ételek, amik itt nincsenek, egyszerű dolgok, feliratok, helyek a városból, helyek, ahova jó beülni a barátokkal csevegni, a barátok, akik elvésznek majd az idő múlásával, bármennyire is küzd értük.

És a munka. Gyűlöli a munkát. Úgy éli meg az egész helyzetet, mint akit megerőszakoltak. Itt van, boldog Markusszal, de minden nap megbüntetik a munkával, minden nap belehal, beleroppan és feladja az álmainak egy részét. Bele kell nyugodnia, hogy nincs más választása itt, az iskoláit nem ismerik el, tanulni pedig mindig is iszonyúan utált, nincs hozzá ereje, elkezdeni nulláról minden iskolát. Igen, mert itt azt várják el tőle. Mindig jó tanuló volt, majdnem kitűnő, mert kötelességtudó és mert maximalista, de nem szeretett tanulni, az csak egy elvégzett kötelesség volt, mindentől szenvedett, ami kötelező volt, amit nem maga választott. Nem akar már tanulni, anélkül pedig itt sehova sem jut. Rengeteg pénzbe is kerülne itt a tanulás, ő pedig már 27 évet elpazarolt, ha most megint iskolapadba ülne, mikor fog élni??? Ő most akar élni, ami neki nem jelent mást, mint szabadnap lenni és utazni, amire egész életében vágyott.

Az első 3-4 év alatt rengeteget sír, rengetegszer feladja és sokszor már inkább élni sem akar, a semmi peremén csüng. Míg végül megbékél sorsával és igyekszik a legjobbat kihozni abból.

6 év után sikerül munkát változtatnia, és az új helyén elégedett, jól érzi magát. Elért valamit, amit csak is saját maga ért el, senki sem tolt a feneke alá semmit, maga teremtett meg mindent maga körül olyannak, amilyen most és erre büszke lehet.

Egy új élet kezdete - 22. rész

2012-01-04T09:24:00.000+01:00

Gyurival továbbra is minden hétfőn rendszeresen találkoznak, de most már meghívja magukhoz a kedves buszsofőrt – aki valamiféle pótapa és jó barát neki – ebédre. Büszke magára, hogy most már másoknak is tud főzni, hogy tisztán és rendben tartja a lakást, hogy megtanult mosni és még sok egyéb dolgot, amiket nem tudott, amikor kijött ide. Nagyon nagy igénye van a tisztaságra, mindig takarít, rendezgeti, dekorálja a pici lakást. Örömét leli abban, hogy életében először van valamije, ami az ővé (még ha nem is igazából, de olyként kezelheti), amiért jó tenni bármit is.

Telik az idő, a munka nem lesz könnyebb, nehezen viseli, napjában legalább tízszer belehal az énjének egy kis darabkája, de küzdeni akar, nem adja fel. Csak a papírok nem jönnek. Végül nem bírja tovább. Harmadik hónapja van már, hogy hagyja magát hitegetni és nem mer saját maga lépni, de ennek véget kell vetni, mert ez így nem vezet sehova. Életében először mer egy ügyet maga a kezébe venni. Felhívja a fő-fő-fő munkaügyi hivatalt és érdeklődik. Ott nem tudnak az ügyéről. Szomorúan újságolja el ezt Markusnak és kérdi mitévők legyenek, csak gyanítják, hogy Martin el sem küldte a papírokat. Így Markus is rááll az ügyre és folyton nyaggatja Martint, míg egyszer csak véletlenül rá nem talál az irodában a kitöltött és el nem küldött papírokra. Mindkettőjükben fortyog a düh.

A lányt becsületre nevelték, nem is tudna másképp élni. Az eddigi szituációtól is nagyon szenvedett, de most már úgy érzi, hogy nem képes tovább így élni, lépnie kell és ennél a cégnél már nincs hova. Hónapokig eltűrte, hogy becsapottan az orránál fogva vezessék, most maga fogja kezébe venni az ügyeket, „felmond” és Markus segíteni fog neki egy új munkát találni, ahol aztán minden rendben lesz.

Mire ezt az egészet eltervezi, egy napon összeül az egész bagázs az irodában és Hanna bejelenti, hogy kirúgják őket mindkettőjüket, Editet és Ancsát is, találtak német munkaerőt, azzal egyszerűbb minden. Ancsa nem bánja az egészet, csak azt sajnálja, hogy nem ő volt az, aki hamarabb jelentette be a felmondását. Borítékban dobják oda elé az asztalra az utolsó pénzét – mint kutyának a csontot – és bizony hiányzik a pénzből, nem is kevés. Ezt már soha többet nem látja viszont a lány.

Rengeteg újsághirdetést felhív, de egyetlen munka sem jön össze, mert mindenki az engedélyeket akarja, amiről már tudja Ancsa, hogy saját magának kell beindítania megszerzésüket, de ehhez kell egy munkaadó, aki igazolja, hogy majd nála dolgozik. Ezek a leendő munkaadók pedig mind-mind roppantul boldogok, hogy ő náluk dolgozna, de nem hajlandóak három hónapot várni rá.

Elhatározza, hogy másképp megy elibe a dolgoknak és maga ad fel újsághirdetést, amire csak hamar jelentkeznek is emberek, akiknél elkezd házimunkát végezni, takarítani, bevásárolni és mellettük még egy ugyanolyan ápolócég is, mint ahol eddig volt. Ők azt mondják a telefonban, hogy kell egy ember nekik, egy magyar már dolgozik náluk és nagyon elégedettek vele, ezért szívesen vennének fel még másik magyart is. Mikor a lány közli, hogy nincsenek papírjai, az sem számít, ők szívesen segítenek ebben is és az sem gond, ha csak három hónap múlva jön majd dolgozni, megvárják.

Másnap már ott ül a lány az irodájukban és egyezkednek. Jobban mondva megegyeznek és kitöltenek minden papírt, ezekkel kell a lánynak hazautaznia Magyarországra és az ottani munkaügyi hivatal egy speciális részlegén elindítani a kérelmezést. Amíg a válasz meg nem érkezik, otthon kell várnia, nem állhat Németországban munkába. De ő persze ezt az időt Markusszal tölti el.

Csodálatos nyarat élnek meg ketten, rengeteget kirándulnak, utazgatnak. A lány mindig is büszke volt és mindig is arra nevelték, hogy csak addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér, így egy Centet sem fogad el a fiútól. Nagyon kuporogva él a maradék spórolt pénzéből, hiszen, amit Hannáéknál kapott, azt szinte mind félretette. Emellett nagyon keveset megkeres most is a takarítással. Szereti ezt a munkát, mert a maga ura, maga tervezi meg, mikor, hova megy, mennyi időre és a munkájába sem szól bele senki sem, csak néha fordulnak elő nagyon fura esetek. Például, amikor egy férfi a takarítás alatt mást ért és a lányt anyaszült meztelenül várja. A lány pedig szó nélkül faképnél hagyja, de felkavarja az eset, sosem tudhatja a jövőben, kinek a házába keveredik, milyen hátsó szándékú emberekhez. Az esetnek Markus sem örül és nem akarja, hogy a lány a jövőben új munkát vállaljon. Így telik az idő és várják a három hónap elteltét, hogy megérkezzen a munkavállalási engedélye a leendő új munkahelyétől és hivatalosan is munkába állhasson. Még uralja a helyzetet anyagilag és addig nem esik kétségbe, amíg ez így van. Mindent maga fizet, amire szüksége van és Markusszal is megosztják az otthoni költségeket.

Májusban volt az új cégnél, akik akkor el is küldték a kérvényeket és három hónapra ígérték az engedélyek érkezését. Augusztusban már nagyon várja a lány, hogy valami hír jöjjön hazulról, mert a papírok Magyarországra érkeznek, hiszen ő hivatalosan nincs is itt. Úgy gondolja, hogy előlről kezdi az egészet, azaz ekkor még Magyarország nincs az Európai Unióban és ez azt jelenti, hogy egy külföldi személy csak 12, illetve meghosszabbítva, maximum 18 hónapot tölthet el Németországban vendégmunkásként. Utána haza kell mennie. Ez egyszeri alkalom, ha ezt valaki egyszer elkezdi és végigcsinálja (vagy akár félbeszakítja), soha többet nem jöhet mégegyszer hivatalosan Németországba dolgozni. Így szól a szabály. Tehát, ha megjönnek a papírok, ő végig fogja csinálni ezt a másfél évet és majd utána megy haza. Vagy hogyan is lesz? Hiszen itt van Markus, akivel már mélyen összekötődnek és a lánynak fogalma sincs róla, és gondolni sem akar rá, hogy lesz a jövő, amikor majd haza kell mennie. Itt maradhatna, ha összeházasodnának, de a kérdés az ittmaradásban van. Ő ugyanis a kezdetek előtt is úgy képzelte, sőt leszögezte magában, hogy semmiképp sem marad itt.

Augusztusban még nincs híre a papíroknak, Anikóék elmennek nyaralni és szeptember végén sincs még semmi, ami már nagyon gyanús. Ancsa felhívja a jövendőbeli új munkaadóját, hogy tudnak-e valamit és az ottani főnöknő azt mondja, hogy nem tudnak semmit, de most igazából már nem is lenne szükségük a lányra. Érezte ő, hogy valami bűzlik. De nem hagyja ennyiben, kétszer nem fogják itt átejteni. Alaposan beolvas a főnöknőnek, hogy az ő sorsával nem játszhadozhat és amit megígért, azt tartsa is be, ő pedig hazudozik mindenfélét és ígérgeti, hogy utána kérdez a papíroknak. Ekkor Ancsa már érzi, hogy ismét kifolynak ujjai közül a szálak és ismét neki kell ezeket összegyűjtenie és egy szoros csomót kötnie rájuk.

Ismételten felhívja a bonni hivatalt, hiszen most van egy ügyviteli száma is, amire hivatkozva érdeklődhet. Ismét azt az információt kapja, hogy nem adhatnak őneki információt, csak a munkaadó érdeklődhet. Ez egy ördögi kör. Mitévő legyen? Hamarosan hazautazik és most Budapestről hívja fel a hivatalt, ahol ez alakalommal kiszivárogtatnak neki némi infót, mégpedig azt, hogy már réges-régen kész van minden papírja, ott fekszik az asztalon, csak nem küldhetik ki, mert küldtek már jó régen a munkaadónak egy faxot, amin még ki kell töltenie pár adatot és vissza kellett volna küldeni, de nem tette meg, én enélkül nem megy a dolog.

Ancsa nagyon felmérgesíti magát, megint szórakoznak vele, az ő sorsával játszadoznak. Fogalmuk sincs ezeknek az embereknek, hogy mennyi idegesség, várakozás és remény van az elmúlt hónapokban és most ismét a nagy semmit kapná. Hát nem, ő harcolni fog.

Felhívja a német céget és elmondja, amit megtudott a bonniaktól és követeli, hogy azonnal küldjék vissza azt a faxot. Kiderül, hogy már nincs is meg. Ismét felhívja Bonnt, hogy faxolják újból, azok faxolják és a főnöknő végre kegyeskedik tartani magát az ígéretéhez és visszafaxolja Bonnba a hiányzó papírlapot.

Ancsa már nem megy vissza Németországba, Budapesten várja ki a boríték megérkezését, ami kb. két hétbe telik. Végre megjött a munkavállalási engedély, ami 12 hónapra szól. Alig hiszi el, hogy végre, majdnem egy évvel azután, hogy kiutazott, sikerült! Mivel tartózkodási engedélyt nem adtak, ezért egy három hónapra szóló vízumot kell kiváltani.

Mikor visszamegy a lány, elmegy a munkaügyi hivatalhoz, mert szüksége van tartózkodási engedélyre is. Ezt nem adják meg, mert ezt csak akkor kaphatja meg, ha egy munkaadó igazolja, hogy ő már itt munkába állt, viszont addig nem állhat munkába, amíg nincs tartózkodási engedélye. Na ennek kössön az ember csomót a végére! Micsoda egy ördögi kör. Az egészben semmi logika és ha így végiggondoljuk, ahogy megmondták, akkor megoldás sem létezik rá.

Vissza kell mennie másnap a munkaszerződésével és azzal egyidejűleg, hogy ő ott tartózkodik a hivatalban, kell küldenie a főnökének egy igazoló faxot, hogy a mai naptól munkába állította. Jippi! Még 40 Euro ügyintézési díj befizetése, két igazolványkép és lány egy két oldalas, piros színű beragasztott matricával az útlevelében távozik. Ez a matrica pedig egy munkavállalási engedély, amiben benne szerepel, hogy mettől meddig és hol dolgozhat, azaz, hogy 12 hónapig dolgozhat vendégmunkásként, kizárólag ennél a cégnél ápolónőként. Azt pedig elmondták neki, hogy nem változtathat állást, ha ez a munkaviszony bármely okból megszakad, akkor nincs több esélye, haza kell mennie.

Decemberben kezd el dolgozni egy ugyanolyan házi betegápoló cégnél, mint azelőtt. Bő egy évvel kiutazása után. Ez a cég nagyon szívtelen, nem számítanak neki sem a betegei, sem az alkalmazottai, csak a pénz lebeg a szemük előtt, aminek fiadzásáért bármire képesek, még bűncselekményre is. A lányt iszonyatos mértékben kihasználják, ő pedig muszáj, hogy tűrjön, mert másképp nincs esélye itt maradni. Ezt a munkaadó is tudja és ezzel alaposan sakkban is tartják, néha meg is zsarolják. A lány rettenetesen szenved, rabszolgának használják és azt is nehezen tudja nézni, ahogy ez a cég szegény szerencsétlen idős embereket kizsebel, de muszáj hallgatnia, nyelnie és egyre jobban tönkre mennie idegileg. Nem tehet mást.

Szerencséjére pont akkor lép be Magyarország az EU-ba, amikor lejár a 12 hónapja és így különösebb bonyodalmak nélkül megkaphatja a 6 hónapos hosszabbítást. Már most azt tervezi, hogy ha azután megkapja a végleges munkavállalási és tartózkodási engedélyt (amilyen korábban nem létezett, csak az EU-val lett ez lehetséges), akkor azonnal odébb áll ettől a mocskos cégtől.

- Vége -

Egy új élet kezdete - 21. rész

2012-01-03T10:10:00.001+01:00

A történet sajnos csak eddig volt megírva. Így most nagy kicseszés lenne ez veletek, ha így elvágnák, mint filmet az ollóval, de sajnos mostanában abszolút semmi késztetés nincs bennem továbbírni, és nem is emlékszem már olyan részletekre, mint amikre még korábban tudtam emlékezni. Így, Kedves Olvasóim, szégyenemre váljék, de egy összecsapott The End-del kell, hogy kiszúrjam a szemetek. Sajnálom, tényleg, mert így ahogy én magam is olvasgattam a sztorit, olyan volt, mintha egy könyvet olvasnék és nekem is tök izgi volt, mi jön most, és hadd olvassam már tovább. Mert amióta megírtam, soha többet nem olvastam át, csak most, ahogy nektek ide betettem, így nekem is meglepetés volt az egész feledésbe merült sztori.

Itt a vége, szintén több részletben:

Két nappal később jelentkezik Markus. A városban találkoznak és hosszú sétára indulnak. Anikó megmutatja Markusnak az Isarnál a kedvenc helyeit. Mivel hamar sötétedik, egy csodálatos naplementének is tanúi lehetnek a folyó felett. Ezután bejárják a városmag látványosságait, amiknek egy részét még Ancsa sem látta esti kivilágításban. Gyönyörű a város. A lány megbízik a fiúban és elmeséli neki kételyeit és rá kell jönnie arra is, hogy a cég alkalmazottai semmit sem tudnak ebből a piszkos játékból, amit a főnök pár és a közvetítő velük folytat. Markus sem tudja megmondani, mire számíthat a lány és abban még kevésbé tud segíteni, hogy hogyan léphetne a lány a hivatalos ügyek intézésének ösvényére maga. A fiú, bár most még egyértelműen erőssebben húz a cég felé, mint a lányhoz, megígéri, hogy amiben tud, segíteni fog neki.

A dolgok menete semmiben sem változik, telnek a hetek, papírok sehol, Kriszta már nem is nagyon jelentkezik, ezzel szemben Svenja állandóan jön és követeli a 900 Euróját, amiről sehol egy betű sincs írásba adva.

Ancsa minden hétfőn találkozik Gyurival, a sofőrrel.

December 29-től január 1-ig kijönnek a barátai, akik a kiutazásakor a busznál búcsúztatták. Három csodás napot töltenek együtt, vidámsággal. Majd január 3-án Ancsa hazautazhat végre egy hétre. Otthon nagyon örülnek neki és marasztalják, mindenáron rá akarják beszélni, hogy ne menjen vissza, de a lány hajthatatlan. Elhatározta, hogy akárhogyan is, de egyenes vágányokra fogja terelni az ügyét és küzdeni fog, végigcsinálja az évet odakint. Markus is ott van a képben, de a lány próbál a kapcsolatba nem túlságosan mélyen belekeveredni, mert nem akarja, hogy érzelmi szálak miatt másképp alakuljanak az előre eltervezett dolgai.

Mikor visszaérkezik, már ott vannak a lakásban megint Editék és bejelentik, hogy Józsi most már mindig ott marad, ő is állást keres magának, valamint megtudták, hogy harmadik lány már nem fog jönni és ők keresnek olcsóbb lakást. Ancsa is erre akar ráállni, de Markustól megtudja, hogy munkavállalási- és tartózkodási engedély nélkül szóba sem fog vele állni senki sem. Akkor sem adja fel. Megkéri anyukáját, hogy járjon utána Magyarországon, hogyan kell hivatalosan elintézni a papírokat.

Egyik este beállít Svenja és követeli a pénzét. Editék még most is csak egyetlen lakóként hajlandóak elismerni a párosukat és ezért ők is, meg Ancsa is csak 300 Eurot adnak a nőnek, aki azzal fenyeget, hogy kiteszi őket. Az egészben Kriszta a hibás, mert azt hazudta, hogy 250 Euro fejenként a bérleti díj és nem mondta meg azt, hogy nem talált harmadik személyt és, hogy a valós 900 Eurós bérleti díjat így természetesen a most az ott lakóknak kell kifizetniük.

Ancsa egyre jobban önállósodik. Ebben hatalmas támasza Markus, aki felismeri képességeit és támogatja mindenben. Ancsa még el tud éldegélni egy darabig a megspórolt pénzéből, így azt gondolja, jobb lenne, ezt a céget otthagyni, úgy sincs még szerződése sem, és gyorsan másik állást keresni. Meg is próbálja egy idősek otthonában, de természetesen nem veszik fel, mert nincs semmiféle papírja. Fogalma sincs, hogy hogyan kezdhetne neki az ügynek, nem mer elmenni egy munkaügyi hivatalba, hiszen, most is csak turistaként van itt, azt sem tudja, hogy egyáltalán itt lehet-e. Szeretne rálépni a hivatalos útra, de minden próbálkozása romokba dől.

Editéknek nem tetszik a kapcsolata Markusszal, és rendszeresen leszídják, ha éjjel későn jön haza, állítólag felébrednek és nem bírnak már aludni tőle. Előírják a lánynak, ha este tízig nem jön haza, akkor maradjon is ott, ahol addig volt, nem tartanak rá igényt. A lány egyre jobban undorodik ettől a két gerinctelen alaktól, akik ennyire megkeserítik az életét.

Közben kedvet kapott a főzéshez, elhozott a nagymamájától pár otthoni receptet és elkezdett főzőcskézni. Minden jól sikerül neki és ezáltal egyre több kedve lesz folytatni a főzést és rövid időn belül már sok dolgot megtanul megfőzni.

Már a kezdeti időkben felismert magában hibákat, amikről korábban nem is tudott és próbál az énjén pozitív irányban változtatni. Ebben nagy szerepe van Markusnak is, akinek végtelen a türelme, nagyon nyugodt a vérmérséklete, aki soha nem ejt ki egy szitkot sem a száján, aki nem is tűri meg a szitkot, sem a felemelt hangot. Az ő nyugalmából merít a lány is magának, és hamar megtanulja, hogy ha együtt akar maradni vele, akkor neki is kell alkalmazkodni és nem csak elvárnia, hogy mindenki őhozzá alkalmazkodjon. Bár iszonyú nehezére esik, mégis több alkalommal is uralkodnia kell heves vérmérsékletén és lassan, de biztosan változik pozitív irányba, amit az otthoni barátai vesznek főleg észre a magyarországi hazalátogatásai során.

Elérkezik január vége, jön Svenja a pénzéért és nagy veszekedésbe torkollik az egész találkozás. Editék elképesztően érdektelenek, nem fizetik ki a dupla részüket, és még nekik áll feljebb, szegény Ancsa feje ég miattuk. Svenja bejelenti, el kell költözniük.

Miután elmegy a nő, Editék bejelentik Anikónak, hogy ők már találtak valamit és holnap már költöznek is. Ancsában megáll az ütő, hogy lehetnek ennyire szemetek, gerinctelenek?? Hogyan hagyhatják őt így cserben?? És egyáltalán, hogyan találhattak bármit is?

Kiderül, hogy az ápolócég főnökének van a cég irodájával azonos utcában egy szobája egy munkásszálló szerűségen, ahol a szobában csak egy mosdó van, ki kell menni a folyósóra mosakodni, wc-re. Csak havi 150 Eurót kér érte, ők már holnap költöznek is.

A lány kétségbeesetten ír sms-t Markusnak, aki aznap hajnali kettőig dolgozik és utána odamegy a lányhoz. A fürdőszobába zárkózva, suttogva beszélgetnek.

Editék másnap kiköltöznek és innentől rideg marad a kapcsolatuk, ha a munkában találkoznak. Közben jön Svenja, ellenőrizni, hogy a két jó madár elment-e valóban és kérdezgeti Ancsát a barátjától. Talán abban reménykedik, hogy a lány elköltözik hozzá, de másrészt meg fura gyanakvásai is vannak. Egyszer csak felrohan a hálószobába és megvizsgálja az ágyat, kinyitja és átvizsgálja a szekrényeket, azt kérdezgetve, hogy itt alszik-e Markus rendszeresen a lánynál. Leszögezi, hogy ezt megtiltja, mert csak egy ember lakhat itt, mert Ancsa csak egy emberért fizet. Egy hétre rá Ancsa is kiköltözik. Odaköltözik ideiglenesen Markus apróka lakásába, nem kis felfordulást okozva ezzel a fiú életében. Abban egyeznek meg, hogy csak addig marad, amíg nem találnak neki egy másik lehetőséget.

…De nem találnak, és időközben a szerelem is lángra gyúl kettejük között, Ancsa már nem akar menni és Markusnak is természetessé vált, hogy nála lakik a lány.

Miután elköltözött a lány Svenja lakásából, Krisztáról sem hall soha többet. Anyukája kiderítette otthon, hogy a kérelmeket a mukaadó cégnek kell megírnia és Bonnba küldenie. A lány heteken át könyörög minden áldott napon Martinnak, hogy írják már meg a papírokat, ami végre egyszer aztán meg is történik. Mindenki mindent aláír, a lány boldog, mert hiszi, hogy most már minden jóra fordul és bízik benne, hogy hamarosan megkapja az engedélyeket és nem kell tovább rettegésben és becsapottan élnie itt.

A munka nagyon kikészíti, igazából minden kikészíti, az összes körülmény ellene esküdött össze, csak is Markus tartja benne a lelket. Otthonról sem hall mást, csak hogy menjen haza, és igazából ő is nagyon gyakran gondol erre, hogy ennyi volt, nem megy tovább, elmenekül, de tudja azt, ha ezt teszi, azzal mindent feladott. Feladná a terveit, a lépteket az önmaga megváltozása útján, az önállóságát, ami most neki a legfontosabb, hiszen otthon megint az édesanyja lakásában tudna csak élni, tönkremenne minden, az a kicsi kis önállósodás is az életében, amit itt e rövidke idő alatt elért. Ez a legfontosabb és ezért maradni fog. Szüksége van még időre, hogy fejlődhessen a személyisége, hogy önmaga hozhasson meg döntéseket. Nem, ez a kaland még túl rövid volt ahhoz, hogy véget érjen! És amiket látni akar? Hiszen addig ő innen el nem megy, míg sok szép várost, tájat meg nem nézett magának, hiszen mikor lenne rá még egyszer lehetőség?

Egy új élet kezdete - 20. rész

2012-01-02T09:09:00.003+01:00

Anikó 24-én szabadnapos. Délelőtt bevásárol, és hazafelé pár fenyőgallyat csen magának a kertekből utcára kilógó fákról. Míg egyszerű ebédje sül (csirkecomb és krumpli) a sütőben, addig kisebb ajándékokat csomagol otthoni szeretteinek. Most bizony nagyon hiányzik neki mindenki és kicsordulnak a könnyei. Egyszer csak csengetnek. Kinyitja az ajtót és Svenja áll ott, azaz nem csak áll, hanem máris türemkedik be a lakásba. Rendben, hogy ő a tulajdonos, de azért valamiféle illemnek is kellene léteznie. Körülnéz.

- A többiek hol vannak?

- Hazautaztak az ünnepekre. Majd csak jó két hét múlva jönnek vissza. Viszont ha már itt vagy, megkérdezném, hogy megengeded-e, hogy pár barátom itt töltse velem a Szilvesztert?

- Persze, semmi akadálya. Szomorú vagy, hogy nem lehetsz otthon? – nahát, még valami emberiség is szorult ebbe a rideg nőbe?

- Most vagyok életemben először ilyen hosszú ideig távol a családomtól. A Karácsonyt pedig még sosem töltöttem egyedül. De köszönöm, azért megvagyok.

- Ha visszajönnek a társaid, ismét eljövök. Rendeznünk kell az anyagiakat.

- Rendben.

Anikó megkönnyebbül, amikor becsukja Svenja mögött az ajtót. Kétszínű kígyó ez a nő, nem hiányzik neki pont most, a szeretet ünnepén. Megebédel és nagyot sétál. 4 órára jön Markus, kimegy elé az S-Bahnhoz.

Előbb megmutatja a fiúnak a lakást, majd leülnek, a lány magyar zenét tesz be a kazettás magnóba (amit Hanna adott nekik kölcsön) és beszélgetnek, olyan hévvel, hogy csak rohan az idő. Anikó vacsorával is készült. Mivel nem tud főzni, szintén sült csirkét csinált egy egyszerű, de nagyon finom majonézes salátával. Nem éppen karácsonyi menü, de Ancsának ez az egyik kedvenc étele és a fiúnak is nagyon ízlik. Ilyenkor koccintani illene. Egy üveg Bailey’s van itthon, amit a lány leértékelve vásárolt és eredetileg hazavinni szánta, de most gondolkozás nélkül kibontja. Megisznak egy pohárkával, és felébred a lányban a vonzalom a fiú iránt. Közvetlenül egymás mellett ülnek a kanapén és beszélgetnek, amikor a lány hirtelen, minden előjel nélkül megcsókolja a fiút. A fiú viszonozza a csókot, de utána elmondja, hogy nagyon meglepődött. Bár ő már kezdettől érzett valami vonzalmat, nem akarta elhamarkodni a dolgot, ő még várt volna. Markus elmeséli, hogy azon az estén, amikor a sörözőben először találkoztak és Anikó annyira sírt, akkor ők még késő éjjelig ott maradtak. Anett pedig kártyát vetett, amiből azt jósolta meg, hogy Markus hamarosan barátnőre lel egy, az Anikóra illő leírású lány formájában, majd hamarosan gyerekük is lesz. Azóta szegényt Markust mindenki ezzel piszkálta, hogy összejött-e már Anikóval. A karácsonyi vacsorán is ezért ültették őket egymás mellé.

Kellemes az este, Markus fél 11 körül megy el. Majd 27-én fog visszajönni szüleitől, így meg is beszélik, hogy aznap egyenesen a lányhoz jön majd délután.

Anikó maga sem érti, mit tett és miért tette, de most beindított egy lavinát, amit nem lesz könnyű megállítani. Úgy érzi, ez csak a pillanat vonzereje volt. A meghitt karácsonyest hangulata, a szeretteinek a hiánya, azaz maga a szeretet hiánya, az, hogy a fiúval annyira hasonlóan gondolkoznak, és valahol még az is közre játszott, hogy egyszerűen csak tudni akarta a fiú valós szándékát, és tesztelni akarta. Most összezavarodottan siránkozik magában, mert igazából nem akar kapcsolatot Markusszal, sem mással. Csak egy kellemes, meghitt estét akart. De ez a fiú túlságosan őszinte és mély érzésű ahhoz, hogy így játszadozni lehessen vele. Most aztán nagy fába vágta a lány a fejszéjét. Igazából otthon is van két ember aki közel áll hozzá. Az egyiket alig ismeri, de teljesen el van kábulva tőle. A másikat nagyon is jól ismeri, egy nagyon jó barát, aki egyszerűen a legközelebb áll hozzá, de sosem akarta másnak, mint barátnak.

Pár kép a lakásról:

Karácsony napjain dolgoznia kell Anikónak, méghozzá nagyon keményen. A cégnél mindenki otthon maradt, a napokban csak Ancsa és Besim dolgoznak, kettejük között kellett felosztani az összes beteget. Ancsa kapta a hosszabb túrát. Bár reggel 6-tól déli fél 1-ig végez, nagyon sok klienst zsúfoltak neki össze a túrájába és a délelőtt egy szakadatlan rohanás, ami teljesen kikészíti a lányt. Ráadásul ezek az első, igazán egyedül eltöltött munkanapjai, mert eddig még, ha részben egyedül is dolgozott, mindig volt pár olyan nehezebb eset, ahova Edittel együtt mentek, és azért úgy könnyebb volt.

A cég – ígéretével ellenben – nem adja oda a szolgálati autót a lánynak, hogy azzal hazajárhasson, pedig minden másik kolléga ezt teszi. Így minden reggel be kell utazni S-Bahnnal a városba, majd délben ugyanígy haza. Ennek havi viszonylatban kb. 50 Euro költsége van, de nem is ez a mérgesítő a dologban, hanem az, hogy a 4 óra 55-ös S-Bahnt kell elérni és ehhez 3 óra 55-kor kell felkelni. Anikó nagy alvó. Élete megkeserítője a korán kelés. Mindig olyan munkahelyre vágyott, ahova nem kell reggel 8-nál korábban bemenni. Még a hat órát, akár fél hatot is emberinek tartaná, de hajnali 4-kor kelni? Ráadásul sorozatban egymás után? Ez teljesen kikészíti. A munkával sem tudott túlságosan megbékélni, de elfogadtatta már magával azt, hogy csak egy évig kell ezt kibírnia és utána hazamegy, lesz egy kis spórolt pénze, elkezdheti megvalósítani a terveit.

Szóval bemegy az irodához, beül az autóba és elmegy az első pácienshez, Fr. Mantuccihoz. A kedves özvegyasszony a csúnya reumával mindig örül, amikor Anikót meglátja, és minden nap meg is jutalmazza munkáját, hol csokoládéval, hol rágcsálnivalóval vagy gyümölccsel, máskor meg aprópénzzel. A hölgyet viszonylag könnyű ellátni, mert rövid időre tud állni egyedül is, nem kell emelgetni. Az egyetlen, ami kellemetlen, az idő szorítása, mert meg van adva előre, melyik kliensnél, mennyi időt lehet eltölteni, azaz mennyi az az idő, amit a betegkassza kifizet. Eszerint van kiszámolva és összeállítva a napi munkaterv, de abban senki sem számol utána az útszakaszoknak és annak, ha valahol például dugóban kell állni, vagy ha valakinél több a munka és elhúzódik az idő, hogy akkor az mozgó-ápoló máris idő szűkében van, mindenhonnan elkésik és mindenki morgolódni fog vele. Ez stresszessé, feszültté teszi az egész napját, kapkodó, figyelmetlen lesz a közlekedésben is. Anikó esetében ez különösen veszélyes, mert ha valami közlekedési kihágást követ el és netán rendőrök ellenőrzik, akkor neki vége. Ez a legnagyobb félelme, hogy egyszer elkapják, és hiába fogja magyarázni, hogy ő abban a hitben van, hogy papírjait a cég intézi, ez nem fogja érdekelni a rendőröket. Ezért erre az eshetőségre kitaláltak Hannával egy egyszerű kis történetet, hogy barátnők és a Balatonnál ismerkedtek meg és Anikó most csak bevásárolni megy éppen a kölcsön kapott autóval. Meredek történet ez Anikónak, mert ő világ életében képtelen volt hazudni. Így reménykedik, hogy mielőbb megjönnek már azok a nyavalyás papírok és neki nyugta lesz.

Fr. Höpp következik, az iroda mellett a másodikon, aki nem szeret fürdeni, mert szerinte elkopik a víztől az ember bőre. Anikó így is nehezen érti meg, hogy hogyan elégedhetnek meg ezek az idős emberek mind azzal, hogy napokon, néha heteken át csak is kizárólag mosdókesztyűvel mossák magukat. A lány számára ez egyenlő a nullával. Ő nagyon ad a tisztaságra, el sem tudna képzelni egy napot zuhanyozás vagy fürdés nélkül, sőt ezután a munka után gyakran még délben is lezuhanyozik, mert olyan tisztátlannak érzi magát. Bizony, némelyik öregembernél már beette magát a vizeletszag annyira a lakástextíliákba, hogy ahogy belép az ember, máris érzi ezt a penetráns bűzt és amikor pedig eljön onnan, akkor érzi saját magán is, a ruháiból, a hajából árad ez a szag.

Fr. Höpp kedves asszony, de nem hall semmit sem, iszonyatosan kell vele ordítani, szinte kikészülnek a lány hangszálai is. Lassan áttér a mutogató módra, ez kímélőbb a hangszálainak is és gyorsabban lehet haladni is, mert nem kell megvárni, amíg az illető idős ember feldolgozza a hallott információt és elkezdene kéréseket feltenni. Fr. Höppre kb. 20 perc jut a drága munkaidőből.

Hr. Pfeifer következik, az utca túloldalán, akinek a felesége állandóan leselkedik az ápolók után az ajtórésben és akik minden reggel 33 fokra fűtik be a fürdőszobát, hogy ott épeszű ember nem bírja ki pár percnél tovább. Anikónak a 90 éves bácsi mosdatása után még az alsóneműjében is csurog a víz az izzadtságtól. Ez persze remek alkalom a megfázásra is, hiszen hiába vesz fel kardigánt, kabátot, az izzadt, felhevült testére tapadó póló továbbra is nedves marad és behatol alá a hideg. Nagyon kellemetlen érzés. Pfeiferéknél fél óra áll rendelkezésre, ami nagyjából elegendő is.

Majd Ancsa kedvence jön, Fr. Seibl, a Banya. A kibírhatatlan háklis öregasszony, a parancsolgató hangnemével, sajátos ruházkodásával és különféle kenegetési rendszerével. Az öregasszony egyszerűen gonosz. Anikó mindenkivel megpróbál kedves lenni és még a legkiborítóbb helyzetekben is annak maradni a 92 éves öregasszony mégis talál még a kákán is csomót. De ha kíváncsiságát akarja kielégíteni, nem érzi, hogy határt kellene szabjon bármiféle szemérmetlen kérdésnek sem. Nem lehet kedvében járni. Baj, ha az erkélyajtót 10 másodpercnél tovább hagyjuk nyitva, mint ahogy ő azt képzeli; baj, hogy ha a rádió túl hangos, de ha lehalkítjuk, akkor nem hallja; baj, hogy ha túl hamar kivesszük a vajat a hűtőből, de az is baj, ha túl későn; baj, hogy ha ránc van az ágyterítőben; baj, hogy ha a csipketerítőt nem egyenletes mértékben elől és hátul lelógatva terítjük a tévé tetejére; baj, hogy ha sokat beszélünk, de az is, ha nincs kedvünk válaszolni zaklató kérdésekre. A legnagyobb baj pedig a kávé. Az egy kész világkatasztrófa! Hiszen minden nap egyformán teszünk a kávéfőzőbe kávét is, vizet is, mégis minden nap van valami baja, hol túl vizes, hol túl erős, hol egyáltalán nincs íze. Szóval nehéz Fr. Seiblnél. Neki sohasem felelhet meg semmi sem, nem is érdemes azon spekulálni, hogy valahogyan egy napon majd mindent jól csinálnánk, mert ez lehetetlen.

Most Karácsonykor sem különb semmi sem a munkában. Csak a város nyugodtabb, szinte nincs is közlekedés az utcákon. Kevés idős embernél van karácsonyfa, nem volt aki vegyen, felállítsa, feldíszítse nekik. De arra a legtöbben gondolnak, hogy adjanak az ápolóknak egy szerény kis ajándékot, főleg csokoládét, kevéske zsebpénzt.

Átsétál Anikó Bergmann nénihez, aki - jobb esetben – minden reggel nyakig úszik a vizeletben. Semmit sem hall, az ordítás sem használ nála már. A lakásban minden ősrégi. A mosogató felett kis 5 literes bojlertrartály van, három csappal. Az egyik csapnál lehet feltölteni hideg vezetékes vízzel. Egy gomb benyomásával a szós szoros értelmében felforr a víz a kis tartályban. A középső csapon lehet a tűzforró vizet kiereszteni, ami alkalmas kávé és tea elkészítéséhez is. A harmadik csap a keverőcsap, ha mondjuk mosogatni akar az ember, hogy ne forrázza le a kezét. Fr. Bergmann nem csak nem hall, hanem értelmileg is már nullára fejlődött vissza. Csak bambán bámul, de ha az ember megcsinál neki valamit, mindenért hálálkodik. A nála töltött félóra alatt százszor is elhangzik a danke és danke schön kifejezés. Borzasztóan nehéz vele a munkában előre jutni, mert folyton egyenest az ellenkezőjét csinálja, mint amit szeretnénk kérni tőle, de ennek ellenére is valahogyan szeretetre méltó. A nála rendelkezésre álló fél óra csak ritkán elég arra, hogy kész legyen Ancsa mindennel. A gyógyszereit reggel a kezébe kell nyomni, de az összes többi dobozt el kell előle dugni, fel a magas konyhaszekrény tetejére, különben beszedegetné, amihez éppen kedve tartja.

Eddig még elment valahogy a hajtás, mert ezek az emberek mind egy háztömbben laknak és csak egy fél percet kellett kettő között rohangálni, de most jönnek a távolabbiak, akikhez autóval kell menni.

Első a negyed órányira lakó Ralf Brendel, a sclerosis multiplexes, akivel Anikó jól kijön. Nála egy órát lehet maradni és mivel a lány ennél hamarabb kész szokott lenni, felviszi hozzájuk a szendvicsét és ahogy kész van a munkával, leül Ralffal és az anyukájával a reggeliző asztalhoz, kap egy bögre teát is és marad még tíz perce, hogy kellemesen reggelizhessen ezzel a roppantul kedves, de megtört családdal. Az édesanya 72 éves. Fia most lépett az ötvenedikbe. Az anya otthagyta üresen állva a saját lakását és ideköltözött a fiához, hogy ápolja, gondozza és ellássa a háztartási teendőket. A nappali szobában alszik egy keskeny ülőgarnitúrán összekuporodva. Egész nap és egész éjjel készen állva, hogy fia első szavára ugorjon és kiszolgálja őt. Az idős asszony betegebbnek és roncsabbnak néz ki, mint igazán beteg fia.

Ralféktól messzebbre kell ma autóznia Ancsának, mert az ünnepnapokra összeszűkítették a túrákat és valahogy az Ancsáéba került több kliens. Most el kell menni Fr. Dorichekhez, akinek csak tablettákat kell a kezébe adni. A háború után épült házsorok első pillantásra nem illettek a lány szemében a modern nagyvárosi környezetbe, de hamarosan rá kellett döbbennie, hogy a város minimum 50%-a ilyen házakból áll, ahol szinte csak idős emberek laknak, borzalmasan elavult, modern városhoz szinte elképzelhetetlen körülmények között. Fr. Dorichek is rosszul hall. Az örökkévalóságig kell nyomni nála a csengőt. Míg Anikó kint ácsorog, minden nap elbámészkodik a környező fákon ugrándozó mókusokat nézegetve. Rengeteg állat van ebben a városban, ami szerinte nem nagyvárosba való, legalábbis otthon még sosem látta őket. A parkokban a gyönyörűséges vadludak és hattyúk; mindenütt a mókusok: feketék, barnák és vörösek. Sokszor lát egyet-egyet a forgalmas belváros útjain, vagy villamos sínein átbukdácsolva, vagy máskor halálra gázolva az úton. Nem egyszer látott már rókát is a parkos részek körüli autóutakon átszaladni, ugyanígy mezei nyulat. Valami hihetetlen volt számára, amikor az egyik piros lámpánál állt az autóval és a mellette lévő fa, faforgácsos tövében egy nyuszi ücsörgött, majd amikor átugrándozott a járdán a bokrok felé, a bokor aljában pajtása várt rá. Anikó már gyerekkorában amolyan amatőr természetbúvárféleség volt és most is lenyűgözik az állatok, különös növények. Néha szeretne megállni ott, ahol van, és csak órákig bámulni egy rejtekből a városban élő állatokat.

Doricheknél csak 5 percet tölt el és máris indul Ljuticékhoz, ahol kb. 40 percre lesz szüksége, hogy ellássa a sclerosisos nőt, aki nyom vagy száz kilót és alig beszél németül. Ljuticéknál minden sorstragédiájuk ellenére szinte folyton jó hangulat uralkodik. Anikó áldja az eget érte, hogy ott van ez a fiatal lány, Dana, aki segít neki a nehéz munkában.

Ezután visszaautózik az iroda környékén lakókhoz és sorban látja el az ottani maradék hat betegét, végezetül pedig a kicsit odébb lakó Kriptaszökevényt. Ez volt az első napja, amikor igazán egyedül kellett megoldania mindent, amikor még csak telefonálnia sem lett volna kinek, ha gondja van. Mindent tökéletesen teljesített, mérhetetlenül kimerült, de elégedett és büszke magára.

Amikor visszahozza a kocsit az iroda elé, összefut Besimmel, akivel beül pár percre az irodába beszélgetni. A szimaptikus albán srác inteligenciája nem túl magas, folyton butaságokat kérdez és könnyen ki lehet belőle húzni információkat a cégről is.

Szerencsés új esztendő?

2012-01-01T11:23:00.000+01:00

Nem ünnepeltünk, mert ma dolgoznunk kell mindkettőnknek és korán le is akartunk feküdni, terveink szerint 11-kor, de ebből fél 1 lett. Iszonyú szép volt most a tüzijáték. Itt az emberek vesznek csomó rakétát, éjfélkor mindeki kimegy az utcára és vagy egy óra hosszán át lövöldöznek. Mi csak az ablakból néztük és a nagy durrogások ellenére is sikerült fél 1-kor elaludni, majd 1-kor csöngött a telefon, de mire felvettem, elhallgatott. Utána nem bírtam visszaaludni, a pokolba kívántam az illetőt.

Ma reggel elég frissen ébredtem és jó hangulatban érkeztem az első betegemhez. Ott csöngött a mobilom és a főnököm volt, megkért, hogy menjek oda valahogy korábban az egyik beteghez (aki amúgy 9-fél 10 körül van soron), mert telefonált a felesége, hogy nyakig úszik a sz@rban. Mikor kész lettem az elsőnél, mentem a másodikhoz és utána terveztem be a kitérőt. A második betegék még aludtak és el is küldtek, mert sokáig fent voltak, inkább le mondtak a mai mosdásról és aludni akartak tovább, így én már 8-kor ott voltam az újévi szerencsehozómnál. Szegény feleség totál maga alatt volt, mert az öreg iszonyatos adagot termelt be a folyósabb fajta barnából a pelenkába és mivel időnként megvakargálja a tökét és nem veszi észre, hogy mibe nyúl, utána meg a fejét vakargássza, sikeresen rákente az egészet a fejére, meg bele a fülébe. Na ja, végül is iszappakolásnak is nézhettük volna. A feleség csak szídkozodott, én meg nekiestem a végét nem látható pucolásnak és nem is értem, hogy miért, de abszolút nem zavart, mérges sem voltam, sőt...Anyum azt mesélte, hogy amikor megszülettem, lesz@rtam a nővért és az azt mondta, hogy ez szerencsét hoz az egész életemre. Végül is a lottónyremény még nem állt be, de talán most. Mert hogy nem vagyok babonás, sosem voltam, de ezt a hatalmas nagy rakást most igenis vidáman fogtam fel, méghozzá az újévi szerencsehozómnak, meg is mondtam a feleségnek, hogy ne mérgelődjön már, egész évben szerencsénk lesz és hálás vagyok a férjének. Erre kaptam is tőle 10 Eurót, ezt fogom fialtatni egész évben.

Azután mentem azokhoz, akik eredetileg a bácsi előtt lettek volna, erre megérkezek egy másik ágybanfekvő bácsihoz és már a konyhában ül felöltözve. Kérdem a lengyel házvezetőnőt, mi történt? Ő pedig mondja, hogy a papa úszott a sz@rban, én meg nem jöttem idejében, nem akarta úgy hagyni, kipucolta és rendbekapta, úgyhogy ennyi volt ez is, mehetek isten hírével.

Na szuper, egy órával korábban voltam már a szokott időmnél, így akihez utána kellett mennem, annak nagyon korán volt. Aztán a következő mama is elküldött, hogy 2-ig volt ébren és aludni akar, csak kávét kér. Amúgy zabálnivaló egy öregasszony, 92 éves, még tud járni, tiszta az agya is, van egy jó adag humora és ma csak azt szajkózta, hogy de jó, hogy jövök, mert hogy csak én tudok jó kávét főzni és ilyen sokáig szabin voltam??? Mert hogy Lanzarote óta nem voltam nála. Mondtam, hogy nem, csak máshova vagyok beosztva. Erre meg mondta, hogy ő majd reklamálni fog a főnöknél, hogy adják neki vissza az ő nővérét, aki a legjobb kávét főzni, mert ő engem akar. Tök jól esett!

Azután mentem az utolsó nénihez, aki tegnap jött haza a kórházból. 32 kilót nyom csak, úgy néz ki, mint egy tízéves forma gyerek, be nem áll a szája és szerencésre ő is humoros. Na ős is összefosta a fél lakást, úgyhogy ha ezek után nem lesz szerencsében gazdag évem, hát nem is tudom. :-)

Egy új élet kezdete - 19. rész

2012-01-01T09:08:00.001+01:00

Eljött a szombat este. A karácsonyi összejövetelre természetesen Anikó és Edit (a férjével együtt) is hivatalosak. Jószi vinné el őket, csak éppen azt nem tudja hová, mert Hanna azt ígérte, küld még sms-t Józsinak, de nem tette meg és sem Hanna, sem Martin nem elérhető a mobiltelefonján. Fél órás telefonálgatásba, sms küldözgetésbe és idegességbe kerül, mire valahogyan kiderül, hogy Besim sem tudja, hol lesz a vacsora, így azt beszélik meg, hogy az irodában találkoznak vele. Mire az irodába érnek, nem csak Besim, hanem Gabrijela és Hanna is ott vannak már. Hanna hamar kimagyarázza, hogy ő és Martin félresiklottak egymás mellett, mindketten azt hitték, a másik megy el Editékért. Na igen, elmenni így sem ment el senki. Ancsa ki nem állhatja az ilyen felületes, hazudós embereket.

Egy pár utcával odább található vendéglőbe mennek, melynek egy külön kis terme van számukra lefoglalva. A többiek már ott vannak. Így Markus, Martin, Anett és még Hannáék pár, Ancsáék számára ismeretlen barátja.

A hangulat oldott, mindenki mindenkivel keresztül kasul beszél. Ancsát véletlenszerűen (vagy szándékosan?) Markus mellé ültetik, aki viszont alig beszél pár szót a lánnyal. Csodálkozik is a lány, mert úgy gondolta, Markus lesz az egyetlen ember itt, akivel egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz, de a fiú teljesen elmerül a régi kollégáival való beszélgetésben és egyre több sört iszik. Éjfél környékén hazamegy Anikó, Edit és Józsi. A többiek még ott maradnak.

A következő napon tudja meg Ancsa a munkában, hogy Markus annyit ivott, hogy nem bírt hazamenni és Hannáék házában aludt. Ancsa kicsit csalódott, mert ezt árulásnak érzi. Szerette volna a srácot a cégen belül a saját személyes védőangyalává tenni. A hazudozó Hanna-Martin páros valahol már ellenségnek számít a szemében, senkiben sem bízhat már itt. De mit is várt? Hiszen Markus már 7-8 éve dolgozik Hannával, persze, hogy összetartanak.

A vacsora utáni hét is ugyanúgy zajlik, mint az előtte lévők. Munkavállalási engedélynek se híre, se hamva. Edit férje most már teljesen beköltözött a lakásba, maga is munkát keres, esze ágában sincs hazamenni, de a saját lakbérrészét sincs kedve fizetni, így a bérbeadó és a három lakó között egyre elhatalmasodik a vita.

Az időjárás még mindig nem kifejezetten télies, Anikó sokat megy még most is a városba sétálni. Egy hónapja, hogy itt van, és bár minden kaotikus körülötte, mégis egyre jobban érzi magát. Élvezi, hogy egyre jobban felfedezi és megismeri önmagát és tetszik neki, hogy bár nagyon hiányoznak az otthoniak, most itt mégis saját élete van és a várost is nagyon megszerette.

Továbbra is rendszeresen találkozik hétfőnként Gyurival. Hol a buszban beszélgetnek, hol elmennek együtt vásárolni. Általában csak 1 órára futja, de az is sokat jelent a lánynak. Gyuriban nem csak jó barátot, hanem valamiféle féltő apát is lát, aki oltalmazza őt. A férfi minden alkalommal hoz a lánynak kisebb-nagyobb csomagokat otthonról, Ancsa édesanyjától.

Egyik nap, amikor szabadnapos a lány, hatalmas sétát tesz a városban. A Maximilianeumnál kezdi, majd elsétál messze az Isar partján, magába szívja a víz és a falevelekkel teli talaj illatát, újra megcsodálja a már sokszor látott aprócska vízeséseket, a sok madarat. Nem csak vadkacsák vannak, hanem vadludak is, amiket a lány azelőtt még soha életében nem látott. A Deutsches Museum épületegyüttese mellett sétál tovább dél felé a folyó partján, egészen az Au-nak nevezett városnegyedig, ahol megcsodálja a hatalmas nagy, piros téglából épült Mariahilf templomot, majd a folyó másik oldalán még délebbre megy, ahol a különös, kéttornyos Sankt Maximilian templom áll, mely gótikus stílusával egykori barcelonai látogatását idézi benne. A folyó hihetetlenül különleges ezen a részen. Egyik oldalon a mély, szinte mozdulatlannak ható vizű beszabályozott csatorna folyik észak felé, mellette pedig zöld rétekkel szabdalt széles ártér, melyet hol a kis gyors patak erek, hol pedig a hófehér, tojásdad alakú, folyami kavicsokkal borított salakos terület váltogat. Nagyon érdekes folyónak tartja az Isart, mert még ilyet nem látott máshol, hogy ha kedve szottyan, lemehet az ártéri folyómederbe és ott sétálgathat.

Innen visszasétál a belvárosba, a Marienplatza, ahol ismét ámulatba tudja ejteni a régi városháza lovagmesékbe illő épülete. Annak boltíves árkádjai alatt két cintányér csörren össze ritmikusan, melyeket egy szél forgatta lapátos szerkezet hoz mozgásba. Egyedei hangja van és egyedi a látvány, ahol a cintányéros ritmust hallgatva a boltív alatt elé tárul az elképesztő magasságú, égőkkel teli, gigantikus karácsonyfa az Új Városháza csodálatosan szép épülete előtt. Tömeg hömpölyög a téren felállított karácsonyi piac forralt bortól és pirított mandulától illatozó rengetegében. Egyedi és mesebeli. Jó itt lenni.

Két napra rá, a belvárost járva, már valami újat vágyik látni és elmegy a nagy Westparkba. Ismét rácsodálkozik, hogy a nagy város belsejében ekkora hatalmas területű zöld parkokat alakítottak ki, ahol patakok is csurdogálnak és halastavak is vannak. Ezen a napon megérkezett a tél. A park vizei félig be vannak fagyva. Rengeteg madár van itt is. A terület egyik szegletében japánkert van kialakítva, ahol pár pagodaszerű épület is látható. Anikó mindent megnéz és a fényképezőgép önkioldójával készít magáról képeket. A park végtelen hosszú és a közepéhez érve egy hídon vezet át az út, a város közepét átszelő belső gyorsforgalmi körgyűrű felett.

Következő nap találkozik az irodában Markusszal, aki ismét felajánlja, hogy szívesen megmutatná a lánynak a városon kívül eső nagy kastélyt, amelynek közelében ő is lakik. Anikó örül az ötletnek.

Másnap délután felül a lány az S-Bahnra és elmegy egy jó hosszú szakaszon vele. Ideges, rángatózik a szeme alatt az ideg. Szívesen találkozik a sráccal, érdekli a kastély is, de nem tudja, hogy a fiú részéről mindez csak baráti közeledés-e avagy esetleg más irányú szándékai vannak. Utóbbi gondolata felvillanyozza a lányt, de most nem pozitív értelemben, hanem tudja, hogy ez csak bonyodalmakat szülne. Eleve elhatározta azt, hogy az itt tervezett egy év alatt semmiképpen nem fog semmiféle kapcsolatba sem kezdeni, mert komoly tervei vannak otthon a hazautazása után és nem akarja, hogy ezt valami múlandó szerelem meghiúsítsa. Örül a fiú közeledésének, de kizárja a kapcsolat lehetőségét, barátság kezdeteként könyveli el a közelgő találkozót.

Markus az S-Bahn megállóban vár rá, innen autóval mennek tovább. Sajnos, mire a kastélyhoz érkeznek, esni kezd az eső. Anikó most már mindenképpen körül akar nézni, ha már idejött, így kinyitja táskájában mindig ott rejtőző összecsukható kis esernyőjét, Markusszal alá állnak mindketten és nekiindulnak a végtelen hosszúnak tűnő belső park egyik útjának. Ez a kastély sokkal nagyobb, mint a nymphemburgi és parkja is hasonlóan hatalmas és rendezett, patakokkal szabdalt, szökőkutakkal és szobrokkal díszített. A különbség csak annyi, hogy itt ember fia sem jár, míg Nymphenburgban állandóan embertömeg hömpölyög. Igaz, talán az eső az oka, hogy most nincs itt rajtuk kívül szinte egy árva lélek sem. A hosszú séta során mindenféléről beszélnek, ami csak eszükbe jut, majd az autóhoz visszaérve, meghívja a srác Anikót magához. A lány nagyon kíváncsi, hogyan nézhet ki egy egyedül élő fiatal férfi lakása. A lakás kinézete sokat elárulhat lakójáról.

A lakás nagyon kicsi, nagyon egyszerűen van berendezve, de hangulatos, tiszta és rend van benne. Markus kávéval kínálja a lányt, de Anikó sosem iszik kávét, inkább teát kérne, de a fiúnak csak borsmenta teája van, amit a lány még nem ismer. Ismét utazásokról beszélnek. A lány szívesen megnézni a fiú távoli útjain készült fényképeket, de azokból nem sok van, mert a fiú volt barátnője elvitte azok nagy részét. A lány kíváncsi arra is, hogy milyen lehetett a volt barátnő, mióta lehet a fiú szóló. Végignézik az összes előkerült fényképet. Magával ragadja őket az utazási láz heve, csak mesélnek-mesélnek, míg éhesek nem lesznek. A fiú összedob egy egyszerű zöldséges tésztát. A lány nagyon válogatós és bizony a mesterszakácsi alkotás nem nagyon ízlik neki, de hősiesen, mosolygósan megeszi. Nagyra értékeli, hogy a srác ilyen kreatív, és hogy nem konzerv és mélyfagyasztott ételeken él, hanem főzni is tud magának. Rájuk esteledik, ideje hazamenni. A fiú hazaviszi a lányt. Útközben arról mesél Anikó, hogy mennyi minden szépet megnézett már a városban. Markus csodálkozik, mert 5 éve él itt (igaz a városon kívül) de sosem érdekelte annyira a belváros, hogy a legfontosabb látnivalókon kívül ilyen részletesen bejárjon mindent, mint ahogy azt Anikó teszi napról napra. Így megegyeznek abban, hogy valamikor a lány fogja a város legszebb zugait megmutatni neki.

December 22-ét írunk ezen a napon. Edit már a karácsonyi buli másnapján hazautazott a férjével, csak január második hetében fognak visszatérni. Anikó egyedül tölti a Karácsonyt. Bár ez az ünnep nem olyan fontos neki, mint általában minden embernek, de egyedül azért mégsem lesz kellemes. Markus is egyedül lesz. Bár a fiú 25-én hazautazik, 300 km-re élő szüleihez, de a Szent Estét miért ne tölthetnék együtt, hogy egyikük se érezze magát annyira elhagyatottnak? Így ebben maradnak, hogy 24-én Markus fog eljönni a lányhoz.

Egy új élet kezdete - 18. rész

2011-12-31T08:54:00.000+01:00

Egyedül megy a munkába, ő amúgy is korábban kezd, mint Edit. Ma Markusszal kell együtt mennie a másik túrába, hogy ott is betanuljon. 6 órakor ott kell lenni az első betegnél. Nyomorúságosan érzi magát a tegnap este miatt, főleg, hogy Markus is szemtanúja lehetett az egésznek.

Fr. Waldmaier egy alacsony, kövér, szinte mindig jó kedélyű, 70 körülinek látszó nő, sajátos bogarakkal. Mint már több ápolt is, ő is MS-ben szenved, de nála sosem haladt annyira előre a betegség, hogy teljesen lerokkant volna, csak állni és járni nem tud, de legalább tudja magát görgetni a tolószékkel és nap közben valamennyire ellátja magát. Reggel ki kell emelni az ágyból a wc-székre és a szokásos módon, mosdókesztyűvel a mosdó előtt ülve mosdatni. Fogat egyedül mos, aminek a hátránya, hogy kb. negyed órán át űzi ezt a mutatványt és addig magára kell hagyni és a szobában ücsörögve várakozni, illetve a reggelijét elkészíteni. Később át kell ültetni a szobai tolószékbe. Szódavizet kell neki készíteni egy különös szerkezettel, amilyet Anikó még sosem látott. Egy órát töltenek nála és elindulnak a negyed órányira lakó Hr. Müllerhez, akit Ancsa már megismert korábban a déli látogatások során.

Markus képtelen kimondani azt a szót, hogy Ancsa. Az A-betű nagy gondot jelent neki, pedig ez a világ legegyszerűbb betűje. „Ontsó” mondogatja. Anikó próbálja mutatni neki, hogy ez a hang valahol az Á és Ó között van, hogyan kell formálja a száját. Ahogy Markus próbálgatja a nevét helyesen kiejteni, ő nagyon jóízűeket nevet a fiú grimaszos arckifejezésein. Ancsa tulajdonképpen utálja, ha Anikónak hívják, és ezt egész életében mindig is tudatosított a környezetében. Most nagyon nehéz hozzászokni és elfogadnia, hogy mindenki „Ánikó”-nak hívja.

Odaérnek Müllerékhez. Anikó tulajdonképpen sajnálja a szerencsétlen, összeaszott öregembert, de mégsem szívesen jön ide, az asszony kibírhatatlan okoskodó viselkedése miatt. A férfit az ágyban fekve, lavórból mosdatják, azután kitolják a konyhába reggelizni. A reggelit nekik kell elkészíteni az asszony számára is. A férfi kenyerét apró kockákra kell vagdosni és villával veszi a szájába. Itt az emberek barna-, és mindenféle magokkal teli kenyereket esznek, ezek nem olyan szellősek, mint a magyar fehérkenyerek, vaskos, tömör tésztájuk van, nem mállanak szét, nem morzsálnak és az emberek úgy szeretik, ha hajszálvékony szeletekre van vágva. Ez a kenyér egy hétig is eláll úgy, mintha friss lenne. Ancsa nehezen kap csak fehér kenyeret, amihez szokva van, de az már másnap szinte ehetetlen, mert az egyik fajta olyan kőkemény lesz egy nap alatt, hogy szeget lehetne vele ütni a falba, a másik fajta meg nedves gumivá válik. Talán ideje lenne neki is kipróbálnia az itt jellegzetes kenyereket, zsemléket, amikből hatalmas nagy választék sorakozik a pékek polcain.

Hr. Müller után a Pflügel családhoz mennek. Ők messze laknak, majdnem fél órát kell autózni. Útközben beszélgetnek. Általános dolgokról, hobbykról, munkáról és végül a tegnap estéről is. Markus hozza szóba a témát azzal, hogy ő nem tudja, pontosan miről is volt szó, de azt látta, hogy Ancsa nagyon kikészült és ő valahogy érezte, hogy a lányt igazságtalanul támadják, és ott akkor mélységesen megsajnálta. Ancsa elmondja a történetet. Ő világ életében az a típus volt, aki könnyen barátkozik, hamar megnyílik, mindenkiben megbízik és szívesen mesél a magánügyeiről. Egy nyíltszívű lány, aki úgy gondolja, ha valakivel kedves, okvetlenül kedvességet kap vissza.

A Pflügel házaspár, egy kintebb eső kertváros részben lakik, saját, nagy, családi házban. Mindketten tanárok voltak, ez itt jól fizető hivatás, idős korukra meggazdagodtak, de tehetősségükkel nem vágnak fel, szerények, barátságosak. A férfinek szintén MS-e van, már hosszú évek óta, és amennyire tőle telik, felesége ápolja, de már mindketten jóval hetven felett járnak, a férfi pedig ágyban fekvő beteg, tagjai elmerevedtek, beszélni és enni sem képes már. A ház egy földszinti kis szobájában fekszik kórházi ágyban, fürdőszoba pedig csak az emeleten van, ezért csak mosdatása lehetséges, fürdetése nem. Elsőként az alsó testét mossák meg az ágyban fekve, kap friss pelenkát, nadrágot, zoknit, majd egy emelődarú segítségével kiveszik az ágyból és tolószékbe ültetik. A szerkezet két hosszú, vízszintes, kerekes lábon áll, egy hosszú rúd a teste felfelé és a rúd tetejéről egy vállfa szerűség lóg alá, melyen négy kampó van. A hátizsákok anyagához hasonló dologból készült, erős emelőháló, négy sarkában hosszú, több akasztólyukkal ellátott hevederben végződik. Ez utóbbit kell úgy a beteg alá helyezni fektében, hogy a rövidebb hevederszárak a két vállánál lógjanak ki a háta alóla, a hosszabbakat pedig át kell főzni hátulról a feneke alatt úgy, hogy a két combja között bújjanak ki. A négy hevedert fel kell akasztani a daru vállfaszerű emelőrészére és elektromos gombnyomással emelkedik fel a becsomagolt batyu, a páciens, aki úgy ül benne, mint egy hálóba elejtett vad. Egyenesen a tolószék fölé kell irányítani és abba beleereszteni.

A férfi felsőtestét a konyhában mosdatják és ma hajmosás napja is van, erre a műveletre pedig a mosogató medencéje fölé hajolva kerül sor úgy, hogy a férfi fejére kancsóból önti a vizet. A reggeliről a felesége gondoskodik, viszont Markusnak kell megetetnie, és ez egy örökkévalóságig tart. Ma eddig mind a három betegnél egy órát vagy annál is többet maradtak. Már fél tíz felé jár, amikor elindulnak a város egy másik felébe, azért hogy egy idős asszonynak a kezébe nyomják a tablettáit. Ezért a két perces műveletért autóznak majdnem fél órát. Ez az abszolút nem megfizetődő munka a privát áplócégeknek, hiszen a tabletta odaadásáért talán 3 Eurót fizet a betegbiztosító, míg az egésznek a költségét a benzinköltség és az alkalmazott munkaideje is jóval túllépi Ismét hosszabb utat kell megtenniük, amit végig beszélgetéssel töltenek. Pillanatok alatt szóba kerül, hogy Ancsa azt tervezi, hogy legközelebb autóval jön vissza és ha itt lesz az autója, akkor szeretne sokat kirándulni. Kíváncsi a száz kilométeres körzeten belül eső összes látványosságra, kastélyokra, történelmi városokra, tavakra, hegyekre. Markus is imád utazni. Míg Ancsa életében csak busszal utazott Görög-, Spanyol- vagy Olaszországba, addig Markus már járt Kanadában, Jamaikán, a Dominikai Köztársaságban, több Kanári-szigeten. Bevallja, hogy 5 éve, amióta Münchenbe költözött egy 300 km-rel északabbra fekvő kisvárosból, azóta a városból nem igazán mozdult ki, ő maga is szívesen körülnézne Bajorország neves állomásain és talán csatlakozik is majd Ancsához pár útján. A lányt teljesen felvillanyozza ez az új gondolat, hiszen egyedül nem olyan nagy élvezet nézelődni, ha az ember közben nem tudja kivel megosztani a benyomásait. Szinte egész úton utazási élményeikről mesélnek egymásnak.

A kieső és nem a jó híréről hírhedt városrészben lakik egy picike lakásban egyedül az 85 éves Fr. Dorichek, egy lengyel származású nő. Szenilis, mindent elfelejt, kicsit bolond is, el kell előle rejteni a gyógyszereit, nehogy többször vegye be egymás után. Az alacsony, katonai barakkhoz hasonló kinézetű házsorban egyszobás lakások vannak. A fürdőszoba parányi méretű és csak wc és mosdó van benne, fürdőkád vagy zuhanyzó nincs. Ancsa megdöbben, hogy ebben az országban is élnek emberek ilyen szegényes körülmények között. Odaadják az asszonynak a tablettáit és elindulnak az iroda irányába.

Az iroda közelében Hr. Segert látják el következőként, aki egyszerűen öreg, beteges, gyenge, nem bír már egyedül mozogni, állandó hólyag katétere van és egy aggódó, kedves felesége. A férfit szintén előbb alul mosdatják meg, majd ki kell ültetni az ágy szélére és átemelni egy mozdulattal a wc-székre. A felső testét a mosókagyló előtt mossák meg, majd a tisztálkodás után visszateszik az ágyba. Az asszony már megreggeliztette az ágyban. Vérnyomást kell még neki mérni és ezután még négy beteg van hátra. Bár kevesebb kliens van ebben a túrában, mindegyiknél hosszú időt kell eltölteni. Úgy néz ki, kettő előtt kész sem lesznek.

A következő nő ott lakik, ahol a főnökék háza van, nem túl messze az irodától. Fr. Fellnert a kollégák, csak a „bolond” néven emlegetik. Az öregasszony valóban elmebeteg és testileg is leépült már, fekvő beteg. Férjével egy hatalmas családi házban élnek. De hogyan? A lakás egy merő szemétdomb. A tágas, nagy nappali szobában hatalmas, nyitott ajtajú ketrecben üldögél egy csapzott kinézetű, zöld, beszélő papagáj. A ketrec alján vastagon áll a több hónap alatt felgyülemlett madárürülék, maghéjak és apró pihetollak keverékéből összeálló massza. A polcokat és a tárgyat ujjnyi vastagságú por fedi, mindenhol szerteszét madártollak, üres műanyagdobozok, koszos poharak láthatók. A férj, aki ajtót nyitott, öltönyt visel, frissen borotvált és teljesen ápolt kinézet sugároz. A szituáció és a férfi nem igazán illenek össze. A nő egy mellékszobában fekszik a kórházi ágyban, a fürdőszobába kell kivinni mosdatni, mint mindig. A konyhában a pulttól a plafonig tornyosulnak az üres és egymásba dugott műanyag ebédes dobozok – mind mosatlanul. A lakás leírhatatlan állapotban van és Ancsa arra gondol, ha itt kapna most takarítónőként állást, azt sem tudná, hogy mihez kezdjen, de egy biztos, hogy egyszer használatos overált és szájmaszkot venne fel, hogy védje magát a papagájürülékben esetleg élhető kórokozóktól. A bolond asszony végig segítség után kiabál, szinte kibírhatatlan és mivel ellenkezik is, küzdelembe kerül, míg meg lesz mosdatva. Ancsa sosem gondolta volna, hogy jó módú, jobban mondva gazdag emberek, akik hatalmas házban laknak, és BMW-jük van, ennyire igénytelen körülmények között élhetnek itt ebben a fejlett nyugati országban. A lakás belső állapota sokkolja a lányt.

Ezután már nincs új kliens, még három emberhez kell visszamenniük, akiknél már reggel voltak, hogy tisztába tegyék őket és ebédet melegítsenek nekik. Így elsőként a közelben lakó Waldmeier asszonyhoz mennek, majd Müllerékhez és végül a város másik végébe, Pflügelékhez. Délután 2-kor ér véget ez a hosszabbik túra.

Markus nagyon kellemes társaság. Nyugalom sugárzik belőle és a lány úgy érzi, hogy hihetetlenül egy hullámhosszon mozognak. Mivel utazási szenvedélyük máris összeköti őket, meg is beszélik, hogy Markus majd mutat Ancsának a város szélén egy kastélyt, amiről a lány még nem is tudott, hogy létezik.

A következő napokban teljesen összekeverik a túrákat. Ancsa és Edit össze-vissza dolgoznak. A lány szabadidejének nagy részét a városban: Internet kávézóban és az Isarparton való sétálással tölti. Szombaton lesz a cég karácsonyi bulija.

Afrika

2011-12-30T21:19:00.003+01:00

Visszatekintés 2011

2011-12-30T13:09:00.002+01:00

Eddig minden év végén megcsináltam a képes összeállítást az elmúlt év hónapjainak legkiemelkedőbb eseményeiről. De ebben az évben nem jut eszembe egy igazán kiemelkedő dolog sem. Elvoltunk, de nem voltak fergeteges pillanatok. Nagyon sokat kellett dolgozni és mindkettőnk munkahelyén voltak mélypontok is, M-nél hónapokon át a bizonytalanság.

Eddig minden hónapra egy fotót tettem be régebben, most nem tudom, hogy egyáltalán lesz-e egy, vagy inkább valamiről meg több. ?? Szóval akkor visszaidézném az idei év eseményeit is, ez nem maradhat el a blogból az idén sem:

Januárban nem készült fotó és 13, főleg filozófikus bejegyzés született.

Februárban 7 jellegtelen bejegyzés a blogon és egy szuper thaiföldi nayralás, ebből pár fotó:

Lagúna a Hong-szigeten

sült-szöcske-evés :-) és igenis finom volt!

Krabi, Ray Lay West Beach

Pileh Cove Lagúna, Phi Phi Islands

Banana Beach

Elefántologolás a Khao Sok Nemzeti Parkban

Március: 13 bejegyzés a blogon még Thaiföld hatása alatt és főleg receptek

Tom yum goong leves

Massaman curry Chicken

Áprilisban 18 bejegyzés a blogon és minden akörül forog, hogy itt voltak Éviék és Verkáék, egy fergeteges hosszú hétvégét töltöttünk el együtt, bejártuk Münchent, újra átéltem mindent, amit a kezdetekben a városban láttam, és igen, azt hiszem, nevezhetem eme eseményt az év csúcspontjának. Az első alkalom volt, hogy magyar barátok jöttek látogatóba és nagyon élveztem az egészet. Bárcsak gyakrabban lehetne ilyen. 2012. áprilisában megismételjük!!!

Nálam így néz ki a reggeliasztal, ha vendégeim vannak

Bajor étteremben

a hatosunk (Verkáék nem kívánnak nyilvánosan szerepelni)

M. és Évi

ez előtt született az év mondása M. szájából magyarul:
"Anya részeg és Apának van edzs új nő!" :-)

Május: kirándulgattunk egy kicsit

Buli Éviéknél, Nagymaroson

Túra Garmisch-Partenkirchenből

Hajókázás Kehlheimba

A Hundertwasser-torony Abensbergben

Június: szuper nyaralás (az el nem álló eső ellenére is) Szlovéniában, nagyon szerettük

Vintgar-szurdok

Bohinj-tó

Soca folyó

Bled-tó

Piran

Július: eseménydús hónap, 17 blogbejegyzés. Eltöltünk egy nem olyan jól sikerült hétvégét barátainknál Közép-Frankországban, itt van két hétig anyósom, kirándulgatunk vele is, Budapesten is eltöltök pár remek napot.

Augusztus: ismét eseménydús, megveszem az új fényképezőgépet, lefoglaljuk az afrikai utat, társasházi bulizás, elkezdek futni...

Szeptemberben kétszer kirándulunk a hegyekbe és rengeteget fényképezek az új géppel

Október, november, december: nem tudok érdekes dolgokról mesélni, az időnk nagy része szervezkedéssel, dolgok beszerzésével telikel a nagy utazáshoz. Novemberben Lanzarotén nyaralunk, ami igazán kikapcsol és jól sikerül, ebből pár kép:

Egy új élet kezdete - 17. rész

2011-12-30T08:42:00.000+01:00

Anikó nem érzi jól magát. Úgy látszik, sikerült a tegnapi templomtorony-mászással egy megfázást összeszednie. Teljesen leizzadt, amíg oda felcaplatott és melegében szétnyitott kabátban állt fent a hideg szélben a torony tetején. Mára náthás lett.

A délután izgalomban és állandó találgatással telik. 17 órakor találkoznak az iroda melletti étteremben. Mikor belépnek, Ancsa meglepődik, mert az egyik asztalnál nem csak Martint és Hannát látja meg, hanem még egy csomó másik embert is. Mit keresnek ezek itt, ha ez most egy megbeszélés lesz? Vagy talán ez egy jó jel, hogy ünnepelni fognak, azaz megtartják őket a munkára?

Az asztalnál ül már Kriszta is és magáról megfeledkezve bájolog a mellette ülő nővel, Anettel, akiről gondolkozás nélkül is tudja már a lány, hogy ő lehet Martin nővére. Ott ül még Besim is, és egy másik kolléga, Markus, akit még Anikó sosem látott. Szóval így kilencen ülnek ott, esznek, söröznek és lassan a tárgyra terelődik a szó.

Hanna kezd el beszélni. Martin a cégtulajdonos névlegesen, de Hanna a valódi szervező, ügyintéző és ő az ápolási vezető is. Ancsa és Edit feszülten várják a sorsdöntő szavakat:

- Sokat gondolkoztunk Martinnal, mi legyen a továbbiakban. Nem tudtunk végleges döntést hozni. Ahogy ez a dolog most áll, a munkátok nem hoz nekünk előrelépést. Azért kerestünk munkaerőt külföldről, mert hónapok óta nem találunk itt senkit sem, négyen kínlódunk a munkával, szinte szabadnapok nélkül dolgozunk. Mind kimerültek vagyunk. Teljes értékű munkaerőre van szükségünk, akik leveszik a terhet a vállunkról. Én pedig otthon szeretnék maradni a gyerekekkel – Hannának két 5 éves ikerfia van – ezért olyan emberre van szükségünk, aki az én munkámat teljes mértékben át tudja venni.

Ancsa érzi, hogy a fejük felett lebeg a kardél. Hanna még nem mondta ki az ítéletet, de előkészítő beszédében már ott lapul a döntés.

- Edit, te nem vezetsz autót, pedig a jelentkezésedben azt írtad, hogy nem jelent problémát. A nyelvet sem beszéled jól, bár azzal valamennyire elboldogulsz.

- Anikó, neked a hozzáállásoddal van problémánk. Úgy érzem, hogy nem mutatsz semmi lelkesedést sem a munkád iránt, többször is hangoztattad, hogy te csak egy évig akarod ezt csinálni, és egészen más szakmába vágysz. Itt sokkal nagyobb odaadásra van szükség.

Ancsában megáll az ütő is. Nem akar hazamenni. Harcolni akar.

- A józan ész azt diktálja, hogy mindkettőtöket küldjük el, de már belefáradtunk a keresgélésbe, nincs kedvünk ismét új munkaerő után kutatni. Én egész évben nem voltam szabadságon, alig van időm a gyerekeimre. Tervezünk még valakit felvenni az éjszakai műszakra is. Martinnal úgy döntöttünk, hogy adunk még nektek egy esélyt, egy utolsót. Nagyon össze kell, hogy szedjétek magatokat és ki kell dolgozzunk egy megoldást arra, hogy ha Edit továbbra sem hajlandó autót vezetni, akkor hogyan osszuk be őt dolgozni, hogy mégis teljes túrát végezzen. Meg kell kevernünk a túrákat. Edit fogja ellátni az iroda környékén lakó betegeket, akikhez nincs szükség autóra. Karácsonykor otthon akarok maradni. Hogy utána mi lesz, az mindegy, de az ünnepek alatt nem vagyok hajlandó dolgozni.

Edit vág közbe.

- Most született a második kis unokánk, mi Karácsonyra mindenképpen haza szeretnénk utazni, ezt muszáj, hogy valahogy megoldjuk.

- Aha. És te, Anikó? Akkor te semmiképpen nem mehetsz haza. Mit gondolsz erről?

Anikóban egy világ dől össze, beleremeg a gyomra is, hogy helyes választ adjon.

- Én itt tudok maradni, nem gond.

- Rendben, akkor Edit hazamehet.

Anikó teljesen kétségbeesik a gondolattól, hogy ilyen hosszú ideig nem mehet haza. A Karácsony náluk nem a legszentebb ünnep, nem is ezért zavarja most, hogy itt kell maradnia, hanem mert megígérte a családjának, hogy velük lesz. Most úgy érzi, hogy becsapta, cserbenhagyja őket. Karácsonykor lesz egy hónapja, hogy itt van, és lassan már nem bírja elviselni a kínzó honvágyat. Eredetileg úgy tervezte – és Kriszta is azt mondta, hogy ennek nem lesz semmi akadálya – hogy minden hónapban hazautazik pár napra.

Itt az ideje, hogy ráterelje a beszélgetést a hivatalos papírok kérdésére.

- Rendben, a Karácsonyt végigdolgozom, de ennek fejében szeretnék rögtön január elején hazautazni.

- Akkor utazhatsz, ha Edit visszajött, egyikőtök váltja a másikat.

- Jó, akkor ezt majd még tisztázzuk Edittel, pár nap már nem változtat az egészen. De szeretném megkérdezni, hogy állnak az irataink? – Ingoványra lépett. Ez bizony lerí minden érintett arcáról. Nagyon kíváncsi Hanna válaszára.

- Nos, az a helyzet, hogy addig, míg nem tudtuk, hogy megtartunk-e benneteket, addig nem akartunk semmit sem papírra vetni. Még most is bizonyítanotok kell, hogy képesek vagytok-e önállóan egy bizonyos teljesítményt dolgozni. Vegyük úgy, hogy év végéig tart a próbaidőtök. Ha azután is maradhattok, akkor belefogunk a hivatalos ügyek intézésébe.

- És addig? Addig mit mondok, ha egy rendőr ellenőriz, miközben a céges autóval furikázok?

- Írok neked egy papírt, hogy a barátnőm vagy Magyarországról, és itt töltesz pár hetet, egy ismerősünknél laksz és rendelkezésedre bocsátottam az autót, hogy nézelődhess, tudjál kirándulni, bevásárolni…

- Ühüm. Hát, nem tudom. Ez azért nekem kicsit veszélyes játék. Ezek szerint Kriszta sem intézett még semmit sem? – szegezi a lány a puccos díva felé a kérdését.

- Nézd, megígértem, hogy intézem, amit kell. De mindent akkor, ha itt van az ideje. Különben is miket terjesztesz te itt én rólam? Mindekinek olyan dolgokat híresztelsz, hogy csaló vagyok? Olyan történeteket mesélsz rólam, amik nem igazak. Nem is ismersz engem. Én munkát szerzek neked, te meg ezzel hálálkodsz. De nem csodálkozom, a magyarok mind ilyenek. Milyen alapon pletykálsz te én rólam? Egyáltalán honnan veszed a kis történeteidet?

Ancsa nem az a típus, aki gyorsan, frappánsan tudná magát kivágni ezekben a helyzetekben. Tény, hogy pletykált. Edit beszélte tele a fejét történetekkel és a tegnap esti beszélgetés a fekete munkáról? Arra hogyan reagált volna? Végül is ő betartotta a játékszabályokat, fizetett egy szolgáltatásért, amit nem kapott meg és csak az orránál fogva vezették. Szíven találták Kriszta szavai, máris elered a könnye. Tudja, hogy most ez a legrosszabb, amit tehet, ha sírni fog, de nem talál szavakat, Nincs, mivel védekezzen, másik hét ember tekintete szegeződik rá és várják a válaszát. Megalázták és vadidegen emberek előtt lejáratták, mintha ő valami hazug bajkeverő lenne, miközben egyértelmű, hogy Kriszta az. Legszívesebben most elsüllyedne a föld alá. Hányszor volt már az életben, hogy az igazság oldalára állt és a hazugok mindig erősebbek nála, mindig ő marad vesztesként alul. Másrészről pedig olyan tehetetlen, olyan félénk. Már gyerekkorában is elsírta magát, ha óra közben rá szólt a tanár néni, mert suttogott a padtársával. Feldühödött tekintettel veti oda Kriszának:

- Mit gondolhattam volna? Te még semmit sem intéztél. Mi fizettünk neked és te folyton csak kibúvókat találtál.

- Ha bajod volt velem, miért nem kérdeztél rá, miért kellett másoknak rosszízű pletykákat terjesztened rólam? Utálom az ilyen sunyi embereket.

Ancsa elszédül a számára megsemmisítő szavak súlya alatt. Nem tudja – sosem tudta – szabályozni az önuralmát. Most már patakokban folynak a könnyei. Az első vádló mondatokat Kriszta németül mondta, hogy mindenki előtt megalázhassa őt. De ő már magyarul válaszolt és magyarul folytatódik az egész szócsata. A többiek mind kimeredt szemekkel figyelnek. Persze fogalmuk sincs, miről beszélhet ő és miket vág még Kriszta az ő fejéhez. Editre néz. Nem stílusa másokat belekeverni egy ilyen szituációba. De Edit tehet mindenről, ő beszélte már az első napoktól kezdve tele a fejét mindenféle régebbről származó történetekkel. De vajon, ha most ő Editre szegezi a puskát, az hogy reagál? Nincs más menekvés. Meg kell próbálni.

- Edit mesélt mindenfélét rólad, én csak abból vontam le a következtetést – alig bír beszélni a zokogástól, ami egész testét rázza, mintha valamilyen görcsös betegségben szenvedne. – Idegen vagyok itt, nem számíthatok senkire sem, miért ne lennék bizalmatlan egy másik idegennel szemben? Csak önvédekezés volt. – Edit egy szót sem szól, csak lapít.

- Egy nagy szarkeverő vagy, tudod!!! – majd Editre néz – Miket mondtál te énrólam?

- Én? Semmit.

- Látod, össze-vissza hazudozol. Megérdemelnéd, hogy ne foglalkozzak többé veled és akkor sosem lesznek itt papírjaid.

Ancsa ahelyett, hogy replikázna, hogy erősnek ható emberként, minden igazságot ennek a fertelmesen, velejéig megromlott nőszemélynek a fejéhez vágna, hogy elmondaná németül, itt mindenki előtt, hogy ez a nő hitegette őket, (hogy az első napon már az engedélyekkel a kezében várja őket, hogy hazajárhatnak a vállalati kocsival, hogy pénzt kért a semmiért, és még a lakással is becsapja őket, hiszen nem jött harmadik lakó, most kettejüknek kellene dupla bért fizetniük)…ahelyett, hogy mindezt elmondaná, kínjában felpattan és kirohan a mosdóba. Hangosan zokog. Fogalma sincs, mit tegyen. Nem akar visszamenni oda, nem akarja a szúrós tekinteteket magán érezni. Levegővé akar válni. Muszáj, hogy összeszedje magát egy kicsit. Muszáj, hogy valahogy abbahagyja az egész testét rázó zokogást, hogy ha kimegy innen, keménynek kell látszania, mint aki ezzel lezárta ezt a vitát. Csak sikerülne. De hogyan, amikor az ájulás szélén áll? Megereszti a hideg csapvizet, két tenyerét teletölti vízzel, majd belemártja arcát. Elkenődik a fekete szemfestéke. Nem érdekli. Ott áll a tükör előtt, és ahogy belenéz egy rakás szerencsétlenséget lát, azt a gyenge kis naiv egeret, aki mindig is volt, aki egész életében szenvedett a mostanihoz hasonló támadásoktól. Bármikor, bárki földbe tudta tiporni, mert ő sosem ismerte a védekezés fortélyait. Őt úgy nevelték, mindig őszintének kell lenni. Ő pedig mindig úgy gondolta, ha őszinte, azzal sosem árthat. De eddigi életében már annyi sok eset volt, hogy éppen az őszintesége miatt nevezték hazugnak. Mit tegyen most? Papír zsebkendővel törölgeti a szemei mellett arcán végigfolyó fekete patakokat. Megszárítja az arcát. Mélyeket lélegez. Erőt gyűjt, miközben legszívesebben sosem tenné ki a lábát ebből a jellegtelen mellékhelyiségből. Muszáj, hogy kimenjen és ha kimegy, muszáj, hogy keménynek mutassa magát.

Kilép és úgy érzi, az egész kocsma őt figyeli. Lassan lépked, forog körülötte a világ. Leül a helyére. Mélyen Kriszta szemébe néz és nem szól többet. A kínzó csendet Markus próbálja megtörni viccelődéssel. Lassan visszaáll egy normálisnak mondható légkör. De Ancsa belül tovább zokog, csak kívül nem mutatja. Egy pohár sört rendel. Ritkán iszik alkoholt, tudja, hogy hamar megárt neki, tudja azt is, hogy egy pohár sör neki annyit jelent, mint másnak 3-4 korsó. Szüksége van valamire, ami lekábítja a gondolatait. Fizikailag is rosszul érzi magát. Arról pedig fogalma sincs, hogy a hosszú percek során, amíg a mosdóban volt, vajon miket beszéltek ezek itt a háta mögött. De talán jobb is, ha ő arról semmit sem tud. Később a kocsmából úgy távoznak, hogy mindenki a maga útjára lép, Józsi és Edit meg sem kérdezik, hogy velük megy-e haza? Ugyan kivel mással mehetne? Ott áll egyedül, kirekesztve, összetörve. Erre még nagyobb megaláztatásban lesz része, Kriszta ajánlja fel, hogy ő hazaviszi. Ezzel akarja bizonyítani, hogy ő a jó, Ancsa pedig a rossz. Nincs más választása, beül mellé a kocsiba. Eleinte síri csend veszi őket körül. Kriszta rémesen rosszul vezet, állandóan gázt ad, majd leveszi róla a lábát, hogy Ancsa úgy éri magát az autóban, mintha a hullámzó tengeren hajózna. Gyomra ide-oda rángatózik, erős émelygés lesz rajta úrrá. Útközben nem sokat beszélgetnek. Kriszta már nem támadja – úgy látszik csak a többieknek előadott színjáték része volt a támadás – csak visszatér arra, hogy miért nem beszélt a lány egyenesen ővele, ha problémája volt. Ancsának már semmi kedve sincs ehhez a beszélgetéshez. Elmondja, hogy ő milyen kiszolgáltatottnak érzi magát és lassan már bűntudata van az egész miatt, lassan már ő szégyelli magát és meghunyászkodik, mint egy csínyt elkövetett diák, akit az egész osztály előtt sarokba állítottak büntetésül. Csak azt kívánja, hogy végre kiszállhasson az autóból.

Editék hamarabb hazaértek. Amikor belép a lakásba rögtön támadásba kezdenek, milyen hülye is ő, hogy nem bírta tartani a száját. Anikó rosszul érzi magát és válaszra sem méltatva a sunyi házaspárt, a mosdóba rohan, ahol kiereszti gyomrának tartalmát. Nem akar többet ezekről az emberekről hallani. Számára a nullával lettek egyenlők, levegőnek nézi őket. A velük való kapcsolatot a lehető legkevesebbre fogja redukálni.

Minimális szóváltásra kerül sor, melynek során Józsi közli Ancsával, hogy mivel a lány nem fizet részt a benzinköltségekből, holnaptól már egyedül kell mennie a munkába, külön, tömegközlekedéssel, ők nem viszik el. Ettől Ancsa nem esik kétségbe, de azt nem tudja megállni, hogy ne vágná Józsi képébe, hogy amit ő fogyaszt itt vizet, áramot, azt vajon ki fizeti helyette ki? Undorító élősködő népség. Most már lassan kezdi kiismerni a fajtájukat, ezek azok az emberek, akiknek annyi réteg bőr van a pofájukon, hogy semmiféle szégyenletes cselekedet elkövetésére sem pironganak, hanem diadalittas vigyorral állnak mindig az események csúcspontján.

Ancsa lezuhanyozik, sms-t ír édesanyjának, bekap egy szem nyugtatót és lefekszik.

Összesítés

2011-12-29T21:43:00.002+01:00

Minden nap nézem a blogom statisztikáját. Érdekel, hogy milyen országokból, hány ember olvas és leginkább azt tartom érdekesnek, hogy egy napon milyen témákra kerestek rá emberek, akik abból csak egyetlen szó miatt is az én blogombra találtak. Ebből látom a legjobban, hogy néha milyen érdemes is volt bizonyos dolgokról írni, mennyien rátalálnak és néha ledöbbenek, hogy micsoda perverz dolgokat keresnek az emberek interneten vagy éppen, amit keresnek micsoda borzalmas helyesírási hibákkal írják be.

Most bemásolom ide, a blogom történelmének teljes statisztikai összesítését. Hozzátennék annyit, hogy a statisztika az összes oldalmegjelenítést kimutatja, tehát minden rákattintást, míg a blogomon látható számláló úgy van beállítva, hogy egy IP címet egy napon csak egyszer számláljon, tehát, én ezt tekintem igazi számnak, mert aki egy nap 5-ször benéz, vagy jómagam, aki egy nap 100-szor is bent vagyok, nem vagyunk ennyiszer számolva, csak napi 1-szer.

Másfél év alatt:

ésszesen 60.736, ami majdnem a kétszerese a másik számlálómnak, ami csak a napi egyszerit számolja

ezek alapján talál rá valaki a idegen a blogomra, és itt szoktak lenni nagyon durva dolgok is

Egy új élet kezdete - 16. rész

2011-12-29T08:21:00.000+01:00

Következő délelőtt Hanna mesél neki a téli Tollwoodról, ami egy sátras rendezvény, sok-sok árussal, büfével. Úgy dönt, hogy ma oda megy el munka után. A karácsonyi piacot a Thereseienwiese-n, az Oktoberfest területén állították fel. Szikrázó napos, de jeges hideg idő van. Ancsa körbejárja a piacot, nem vesz semmit sem. Megnézi a Bavaria Emlékművet, mely ezen a nagy téren található és elindul céltalanul a városba. Sétája során újabb és újabb helyeket fedez fel, így például véletlenül lyukad ki a Sendlinger Tor Platzra, amit felismer a régi városkapuról. Itt járt már Melanieval jó két héttel korábban. Néha fel szokta hívni Melaniet is az utcai fülkéből. Lassan jó lenne ismét találkozni.

Tovább sétál egy utcán, ahol ismét lenyűgöző szépségű házak követik egymást. Rögtön az utca elején áll, szorosan a mellette lévő két ház közé préselve a rendhagyó kinézetű Asamkirche. A templom valódi neve Szent Nepumuk, de alkotói után, az Asam-fívérektől ragadt rá ez az általánosan használt neve. A késő barokk stílusú templomot az Asam család magáncélokra építette egy magánház belsejében. Különleges és lenyűgöző látvány ez az építészeti remek a körülötte álló átlagos házak rengetegében.

Ezen az utcán végigsétálva Ancsa a Marienplatz közelébe érkezik meg, ahol már felismeri egy korábbi sétájából az itt álló épületeket. Az egyik sarkon áll az öreg Péter templom, melynek fel lehet gyalogolni harangtornyába. Ahogy felpillant a ráccsal körbevett körerkélyre, észreveszi, hogy más emberek is vannak fent, nem is kell gondolkodnia, kifizeti az 1,50 eurós belépőt és máris kaptat a végtelenül elfogyhatatlannak tűnő, öreg falépcsőkön felfelé. Úgy érzi, sohasem ér véget ez a lépcsőlabirintus, és lihegve, kiizzadtan érkezik meg a kilátóerkélyre. A lábai alatt terül el a város és direkt, nagyon jó rálátás nyílik a Marienplatzra és egészen halvány, szürke csíkként az ég alján felfedezni véli az Alpok vonulatát is. Csodálatos látvány, amint az alacsonyan járó nap sugarai, narancssárgára festik a házakat. A Marienplatzon pedig az embertömegek hangyákként szaladgálnak a karácsonyi kirakodóvásár bódéi között. Sokáig marad fent, alaposan magába szívja ezt a látványt. Sikerül megint önfeledten átadnia magát a város hangulatának, ilyenkor szárnyakra kap a lelke. Sötétedéskor indul haza. Felvillanyozva meséli otthon, hogy hol járt, mi szépet látott, de Józsiék a legkisebb érdeklődés jelét sem mutatják. Ismételten kihangsúlyozzák, hogy őket nem érdekli a város, ők pénzt keresni jöttek ide és jó lenne, ha ő sem mászkálna annyit el, és nem mesélne másoknak a munkáról.

Itt búvik elő a szög a zsákból és Edit elkezd beszélni:

- Mit gondolsz te? Mi mind feketén vagyunk itt! Te meg mindenkinek pletykálsz a munkáról. Mi van, ha valaki lebuktat? Vagy ha igazoltat a rendőr?

- Mi az, hogy feketén? Jó, most még, de hát intézik a papírokat, addig meg valami átmeneti státuszban vagyunk itt. Vagy nem?

- Hát én nem tudom, hogy neked mit intéznek, de nekem nem lesznek papírjaim. Ez nekem is jobb így és a cég is szívesebben alkalmaz feketén. Mi ebben maradtunk. Én az 56 évemmel amúgy sem kapnék már itt munkavállalási engedélyt.

- Micsoda? A cég nem is akar minket bejelenteni? – szinte gyomorszájon vágják a lányt az új hírek. Pillanatok alatt tiszta lesz benne az összefüggés Kriszta és Edit viselkedése között. Átjárja a dühtől telített borzongás. Bepalizták. Mikor lelkileg rászánta már magát, hogy igenis harcba száll az idősápolás elleni undorával és végig fogja csinálni ezt az egy évet, még ha belegebed is, akkor ezzel a hírrel csapják arcon, hogy rendben, dogozhat, de illegálisan? Erről szó sem lehet. Pont ő, aki egész életében a becsületesség mintaképe volt? Aki még a villamosra sem mert sosem felszállni, ha otthon hagyta a havi bérletét – inkább gyalogolt? Majd ő fog itt ilyen szégyenben élni egy éven át? És ilyen rettegésben??

- Talán téged bejelentenek, még fiatal vagy, hátha számítanak rá, hogy hosszabb időre is maradsz. De még arról sem szóltak egy szót sem, hogy megtartanak-e minket. Én szinte biztos vagyok benne, hogy én hamarosan mehetek haza. Nem vezetek autót és így nem fog menni a munka?

- Miért nem akarsz vezetni, hiszen a saját autótokat vezeted?

- Nem tudom. Idegen hely, nem ismerem én ki magam és olyan nagy vezetői gyakorlatom sincs, hogy egy idegen nagyvárosban vezessek. Meg aztán túl veszélyes is lehet. Mi van, ha ellenőriznek a rendőrök? Mit mondasz, ki vagy te itt, mit csinálsz te itt miközben egy ápolócég autójával furikázol?

- Nem tudom. Most ez komoly? Kell, hogy írjanak nekünk valami papírt, valami meghatalmazást, hogy milyen okból vezethetjük a kocsit. És addig, amíg nem kapom meg az engedélyeket, meg kell állapodni Hannáékkal, hogy mi baráti alapon vagyunk itt pár hetet…régi ismeretség ez egy balatoni nyaralásból.

- Kriszta küldött sms-t, hogy holnap este akarnak megbeszélést tartani. Én érzem, hogy nem fognak megtartani. Téged biztosan, mert jól beszéled a nyelvet is, de én alig gagyogok valamit.

- Nem tudom, mit mondjak. Muszáj lenne, hogy te is vezess. Szerintem ez nagyobb gond nekik, mint a némettudásod, mert nem tudnak beosztani rendesen egy túrába. Ha csak fél munkát végzel, az senkinek sem segít.

Még egy ideig vesézgetik a helyzetet. Edit teljesen biztos benne, hogy holnap este után csomagolhat és ebbéli félelmei teljesen kiborítják. Ancsát ez nem érdekli, ő bízik benne, hogy megtartják, de mi lesz, ha tényleg nem akarnak neki elintézni semmit sem? Hogyan fog akkor tovább itt maradni? Szócsatákkal és belső önmarcangolással telik ez az este, a lány alig bír aludni. Másnap keresi Hanna társaságát és célzásokat tesz arra, hogy Kriszta csaló, és arra se számítsanak, hogy jön egy harmadik munkaerő.

- Krisztának 150 Eurót fizettünk mindketten és még semmit sem intézett. Folyton csak titkolódzik és Edit már régebbről is ismeri, vannak róla kétes történetei. Ismered ezt a nőt már régebb óta?

- Tőlünk is 300 Eurót szedett be értetek. Nem, nem ismerem. Martin nővérének valami ismerőse, ő hozott minket össze vele. Ma este a találkozón ő is ott lesz.

Ancsa legszívesebben rákérdezne, mit tud még, de nem mer egyenesen a közepébe vágni a faggatózásnak, hiszen itt van ez a fekete munka ügy, és ha Hanna is tud róla, ha ő is úgy akarja, akkor ő is összejátszik Krisztával. Jobb nem belebonyolódni. Azért elmesél Hannának még pár dolgot – amiket Edittől hallott – Krisztáról, hátha valahol ráharap a nő a témára és több is kiderülhet. De nem így lesz. Hanna csak hallgatja, de sok mindent nem tesz hozzá.

Egy új élet kezdete - 15. rész

2011-12-28T08:20:00.000+01:00

A reggelek egy kicsivel kellemesebbé válnak azáltal, hogy Józsi elviszi őket autóval a munkába. Alhatnak fél órával tovább és nem kell a hidegben sem fagyoskodni. Munka végeztével pedig már ott ül az irodában, és várja kedvesét, hogy hazavihesse őt. Ancsa úgy érzi, hogy ezzel akarja Józsi elintézni a lakásbér kérdését. Ha ő valami jót tesz a lánynak, akkor azután már neki sincs oka – vagy joga – őrajta a bérleti díj harmadik részét számon kérni. Mivel a lány még most sem mehet haza a vállalati autóval, amivel dolgozni jár, nem bánja, ha őt is hozzák-viszik. Ebéd után találkozik Gyurival a megszokott buszmegállóban. Gyuri egedül van, a másik sofőr a müncheni barátnőjénél tölti a napot. Nyilvánvalóan nem fognak a buszban ücsörögni órákig. Ancsa pedig így is úgy is sajnálja a lelkiismeretes, jószívű sofőrt, hogy amíg munkatársa barátnője ágyában hentereg, addig ő a buszban kényszerül pihenni, a hidegben. Tegnap beköszöntött a télies idő, ma már csípős hideg van. Pillanatok alatt eldönti, hogy meghívja Gyurit hozzájuk egy kávéra. Igaz, ő nem fogyaszt kávét, azért nincs is neki otthon, de biztosan Editék is örülnek majd a kedves magyar vendégnek és megkínálják majd egy kávéval. Egyetlen probléma adódik csak, Anikó nem ismeri az utat hozzájuk, hiszen eddig csak a föld alatt és S-bahnnal közlekedett, azt sem tudja, a város melyik részére esik a hely, ahol laknak. A kis térkép most meg éppen nincs nála, mert azt kölcsönkérte Edit, amikor mégis csak muszáj volt neki egyedül autót vezetnie a munkában, visszaadni meg persze elfelejtette. A lány csak annyit tud, hogy az S-Bahn a repülőtér felé jár, amivel ők is mindig utaznak, így szól Gyuriak, hogy a reptér irányába induljanak el, valami csak lesz majd útközben, amit Ancsa felismer és irányadóként használhat. Gyuri pillanatok alatt egy olyan gyönyörűséges sugárútra fordul, ahol Ancsa csak tátott szájjal bámészkodik ki a buszból. Meseszép homlokzatú házak, Velencére emlékeztető épületek sorozata. Tekintetével gyorsan elkap egy utcanév táblát: Leopoldstrasse. Csak Ancsa megérzéseire hagyatkozva haladnak valamerre a városban, amikor a lány már végképp tanácstalan lesz és meg kell, hogy álljanak egy benzinkútnál térképet venni. Ezennel egy nagyobbat vesz Ancsa, hogy ha már kettő lesz, ne legyenek egyformák, ezen a külső városrészek is rajta vannak. Hamar megtalálják, hogy most hol vannak és arra is rájönnek, hogy nagyon is közel voltak már Ancsáék lakásától. A megérzés mégis csak jól segített – egy darabig. Innen már tíz perc alatt otthon is vannak.

Edit és Józsi tévét néznek (mi mást is csinálnának?) és meglepődve, de szinte mogorván fogadják a lányt és a sofőrt.

- Ez itt Gyuri, az ismerősöm, akiről már meséltem. Feljöttünk egy kicsit, nem akartam kint ücsörögni a hidegben. Mára nagyon lehűlt az idő. Gondoltam, iszunk együtt egy kávét.

A lány bejelentésére közömbösen reagálnak azok ketten és bemutatkozás után továbbra is a műsorral vannak elfoglalva. Ancsa a kávé kölcsönkérés-megkínálás ötletét a másodperc töredéke alatt el is veteti.

- Mit innál Gyuri, teával vagy cappuccinóval tudlak megkínálni?

- Cappuccino, az jó lenne.

A lány vizet forral, magának teát készít, a sofőrnek tasakos porból cappuccinót. Meg akarta mutatni Gyurinak a lakást, hogy milyen körülmények között élnek, de miután észrevette, hogy kelletlen személyek ők most itt, inkább az asztalnál maradnak. Józsi rögtön odajön és kérdezgetni kezdi Gyurit, hogy milyen a buszozás, nem kell-e nekik még egy sofőr (az ő személyében) illetve, hogy nem tud-e valami itteni munkát az ő számára. Miután nemleges válaszokat kap, visszavonul. Ancsa megérzi, hogy Gyurit is feszélyezi a szituáció. Amint megissza a cappuccinóját, máris búcsúzkodik. Ancsa teljesen lehervad. Ő úgy gondolta, hogy a kedves sofőr marad talán egy fél órára-órára és azután talán vissza megy vele ő is a városba nézelődni. De most, a hirtelen búcsútól annyira meglepődik, hogy szinte szóhoz sem jut. Józsiék persze nem marasztalják, lerí róluk, hogy őket csak zavarta a váratlan vendég. Ancsa fortyog magában. Nagyon is tudja, hogy Gyuri Editék fura viselkedése miatt megy el ilyen hamar. Lekíséri a buszhoz és megbeszélik, hogy jövő hétfőn is találkoznak.

A lány úgy érzi, hogy meg tudná fojtani ezt a két embert, nem is bírja megállni, hogy valami megjegyzést ne tegyen a folytonos tévéfüggőségükre. Felmegy az emeletre, bezárkózik a hálószobába, de nem sokáig marad. Hamarosan beléhasít a gondolat, hogy ismét elmegy sétálni, mégpedig a városba, oda, ahol Gyurival ma végighajtottak a busszal. Erről jut eszébe a térkép. Lemegy és visszakéri a kis, praktikusan, könyvszerűen összecsukható térképet Edittől. Elsőre nem is találja a nő. Talán már el is veszítette? Nem, meglesz. Felszalad a térképpel, megkeresi a Leopoldstrassét és összeegyezteti tömegközlekedési eszközök hálózatát ábrázoló térképpel, mivel jut oda a leghamarabb. Utána olvas az útikönyvben is, hogy milyen nevezetes épületek vannak arrafelé, és kiszúrja magának, hogy a közelben egy hatalmas nagy zöld terület is látható a térképen. Ez az Englischer Garten – ott fogja majd folytatni sétáját. Már csak azt bánja, hogy minek is jöttek haza Gyurival, illetve, ha már Gyuri olyan hamar elment, miért nem ment rögtön ővele vissza?

Jó melegen felöltözik, bepakolja a walkmenjét és elindul a városba. Az S-Bahnról metróra száll, ezzel érkezik meg az Odeonsplatz-ra és innen indul neki a hosszú sugárúti sétának. Elképesztő, hogy ez az út mennyire emlékezteti a budapesti Andrássy útra. Sorban csodálja meg a gyönyörű klasszicista és reneszánsz stílusú házakat, a Lajos templom fodros, csipkés (Halászbástyára emlékeztető) hófehér-, és az egyetem csodálatos épületét. Majd odaér az útnak ezt a szakaszát lezáró háborús emlékműhöz, a Didalívhez és ott belép München lüktető bevásárlóközpontjába, Schwabingba. A széles sugárútról pár mellékutcán végigsétálva érkezik meg az Angol Kerthez. Nem igazán érti, miért hívják a hatalmas, patakokkal keresztülszabdalt parkot kertnek. Az ő értelmezési szótárában egy angol kert kifejezés egy szépen ápolt, nyírt sövényekkel, bokros cserjékkel, virágokkal teli, rendezett kertnek felel meg. Ehelyett itt egy valóságos erdő-mező kombináció fogadja. Égig érő platánfákkal, végeláthatatlan füves réttel, kristálytiszta vizű patakokkal, egy tóval és rengeteg madárral, kutyát sétáltató emberekkel. Itt van az építészetileg különös kinézetű kínai torony is, melynek tövében karácsonyi árusok bódéi sorakoznak. Csontig hatoló hideg van, de Ancsa csak az arcán érzi a metsző szelet. A gyaloglás kimelegíti és rendesen fel is öltözött. Hosszú időt, órákat tölt el itt gondolataiba mélyedve. Egybeolvad a természettel és csodálattal telt érzések fakadnak benne. Hogyan lehet egy ekkora nagyvárosban ennyi sok zöld terület? Honnan folyik ide ez a sok patak, melyek a város utcái között nem láthatóak, de a parkokban egyszer csak ott teremnek? Hogyan merészkedik be a város magjába az a sok állat: mókusok, vadlibák hada? Még sosem látott egyetlen egy hatalmas testű hattyút sem repülni. Itt meg párban repülnek keresztül a város házai, utcái felett. Ő ilyesmit csak egy nemzeti parkban tudna elképzelni. Néha úgy érzi, egy mesébe csöppent. Milyen más ez a világ, mint otthon. Az ilyen séták során élvezi az ittlétet és már az egyedüllét sem zavarja.

Már sötétedni kezd, mire hazaindul. Bár nem sok kedve van visszatérni a lakásba, ahol egyre unszimpatikusabbá váló lakótársai társaságában kell eltöltenie az estét és hallgatnia Józsi okoskodásait, hogy ő milyen sokféle munkát megkaphat itt könnyedén. Ugyanis ő ezermester, szakács, masszőr és még sok másféle mesterség művelője.

Anikót teljesen felháborítja, hogy kolléganője egyszerűen, minden kérdezés nélkül és anélkül, hogy előzőleg egy szót is ejtettek volna róla, beköltözteti ide a férjét, aki az ő kettőjük közös költségein akar élősködni. Eldönti, hogy ha lehet, még kevesebb időt fog otthon tölteni. Egy héten kétszer a munka után az Internet kávézóba megy, egyébként pedig sétálgat, nézelődik. Csak az idő nem éppen alkalmas már arra, hogy naphosszat kint mászkáljon a hidegben.

Visszaszámlálás

2011-12-27T15:20:00.000+01:00

Ez a Karácsony is elmúlt, már csak a nyomai látszanak, míg a télnek nem, mert igazi tavaszias idő van, ragyogó napsütés, plusz 10 fok...de ez itt gyakori és általában februárban bosszulja meg önmagát az időjárás, akkor jön a nagy hideg és sok hó. Az idei télen remélem, hogy ez januárban lesz, míg mi nem leszünk itthon. :D

Már nem bírok magammal. Elkezdődött a visszaszámlálás. Már kevesebb, mint két hét van hátra. Bennem van már a zsongás, de még nem pozitív. Mexikó előtt volt így, az volt az első utunk, ahol volt mitől tartani, és erősebb volt a félelmem, mint a vágyakozásom. Szóval keményen féltem. De most még sokkal jobban félek, rettegek, sokszor aludni sem bírok már. Sokan kérdezik, akkor minek utazunk? Ez pedig olyan buta egy kérdés! Aki mer, az nyer, aki pedig nem mer, az soha életében nem fog látni semmit sem. Muszáj leküzdenünk a félelmeinket, különben sosem jutunk el oda, ahova vágyakozunk. Akinek még nem volt ilyenben része, az nem érezheti ezt át, én pedig nem tudom elmagyarázni ezt az érzést. Persze, akarok menni, várom, meg minden, de nagyon félek és ez a félelem csak akkor múlik el, amikor kiszállok a repülőből a Kilimanjaro Airporton és elkezd sodorni magával az utazás heve.

A hegymászásra való mozgáselőkészületeinkből semmi sem lett. Ugyanis november óta semmit sem mozgunk. Tegnap elmentünk "gyorssétálni" (ezt mi hívjuk így, mert hogy futólépésben rohanva menetelünk) egy és negyed órát. Este pedig bevettük az első Lariamot egy ameno kíséretében, majd bebújtunk a takaró alá a kanapén és M. elaludt, én pedig néztem a percek múlását az órán (és közben a legőrültebb ősrégi Louis de Funes filmet, amikor egy sziklafalból kiálló fán landol az autó) és mikor eltelt fél óra, vártam a mellékhatásokat, de amikor azok egy óra múltával sem kezdődtek el, majd másfél óra múlva felébresztettem M-et, és nála sem volt semmi semmi, akkor nagyon megkönnyebbültünk mindketten. Bírjuk azt a nyavalyás maláriaszert, ezzel már nem lesz gond, nem fog keresztülhúzni semmit sem.

Imádtam a tegnapi szabadnapot. Egész nap semmit sem csináltam és édes volt a lustálkodás, egymás után főztem kannaszámra a gyümölcsteákat, égtek a gyertyák és egész nap a pihepuha takaró alatt henyéltem a kanapén. Megnéztem mégegyszer (először előző este és tegnap az ismétlést) az Ice Age 3-at. Nagyon bírtam. És nagyon fájt, hogy ebből a lustanapból csak egy jutott, mert annyira jól esett és nagyon rossz volt ma ismét a munkába menni.

Egy új élet kezdete - 14. rész

2011-12-27T08:19:00.000+01:00

A második hét végén Ancsa dolgozik, Edit szabadnapot kapott. Szombaton, amikor hazaérkezik a munkából, megrökönyödve találja szembe magát a lakásban Józsival, aki visszajött. Edit azzal magyarázza az esetet, hogy férje is álláslehetőség után néz, nehéz nekik egymás nélkül, és a harmadiknak beígért kolléganő nagy valószínűséggel már nem jön sohasem, így itt marad ő harmadiknak.

Ez a hétvége olyan kaotikus, hogy Ancsa legszívesebben pakolna és menne is haza. Ezen a szombat délutánon beállít Svenja és az élettársa, használt bútorokat hoztak. Egy szekrénysort, melyet össze kellene rakni. Józsi kijelenti, hogy ő majd megcsinálja, de egyelőre az elemek csak szétszórva heverésznek a lakásban. Ami a legfontosabb: kaptak egy nagy, kerek étkezőasztalt is négy székkel, ez már feldobja a nagy szoba gyászos ürességét és kényelmesebbé teszi az étkezéseket is. Józsi nem vallja be Svenjának, hogy maradni akar, csak annyit mond, hogy pár napra jött látogatóba. Svenjának ez úgy látszik mindegy, ő csak azt hajtogatja, hogy ő ezért a lakásért 900 Eurót kér, az neki mindegy, hogy ki az a három személy, akik ezt az összeget elosztják maguk között. Ő hónap végén jönni fog és beszedi a pénzt. Józsi kijelenti, hogy ő nem fizet, ő Edithez tartozik, ők egynek számítanak, Svenja felhívja Krisztát az ügy tisztázása végett és negyed órával később megjelenik a lakásban a fiatal nő is. Kriszta még most is győzköd mindenkit, hogy jönni fog még egy harmadik fiatal lány, ő fog itt lakni és Józsi persze hogy csak átmenetileg marad itt. Ancsának közel sem tetszik ez az egész. Ha valóban nem jön egy harmadik nő, és Edit férje meg itt marad, akkor ki fogja fizetni a harmadik részt? Különben is sosem volt szó a fejenkénti 300 Euróról, Kriszta mindig is 250-et emlegetett. Svenja egy pillanat alatt kihúzza Krisztát a kellemetlen pillanatból, rávágja, hogy 50 Euróba kerül – fejenként? – a fűtés, víz, miegymás díja. Ancsának egyre jobban bűzlik itt ez az egész történet. Hát még, hogy a papírok sincsenek még sehol, de azokról beszélni sem nyílik most lehetőség.

Feszültség telepszik a levegőbe, Józsi és Edit állandóan félrehúzódva pusmognak. A férfi pedig mindig főzőcskézik. Hatalmas fazék finomságokat főznek, de Ancsát nem kínálják meg. Nem, mintha a lány rájuk szorulna, de ez itt nem egy közösség, hanem két teljesen különálló társaság, akiknek egy fedél alatt kell élniük és hogy a kettőből három lett, bizony nagyon hamar tűzharcokat szül. Editék élete nem áll másból, mint hogy vásárolgatnak, főzőcskéznek, tévét néznek. Ancsa szinte mozdulni sem bír a lakásban, csak fent gubbaszt a közös hálószobában, és amikor tud, elmegy otthonról. Vasárnap a közelinek tűnő, de kicsit nehézkesen megközelíthető Ostparkba megy sétálni. Itt próbálja rendezni gondolatait, de nem jut előrébb, csak a kétségbeesés fonalai szövik egyre körül. Alig várja már a hétfőt, amikor ismét találkozhat Gyurival és a sofőr még csomagot is hoz neki édesanyjától.

Egy új élet kezdete - 13. rész

2011-12-26T08:17:00.001+01:00

Elérkezett az első munkával telt hét vége. Eltelt egy hét, és a lány tele van energiával, a felfedezés vágyával. A hétvégére mindketten szabadnapot kaptak. Anikó izgatottan várta, hogy elegendő ideje legyen, hogy ismét nekiindulhasson a városnak. Délelőtt bevásárolni mennek, kitakarítják a lakást, mosnak, ebédelnek, majd elindulnak ismét ketten a városba. A lány alig bírta rábeszélni Editet, hogy tartson vele. Most a nymphenburgi kastély a célpontjuk. December elsejét írunk és odakint olyan tavaszias idő van, hogy Ancsa szinte el sem hiszi, hogy valóban 16-18 fokos hőmérséklet várja őket. Az útvonalat kinézte már jó előre. Koradélután érnek oda a több bajor uralkodói generációk által lakott kastélyhoz. A villamosmegállótól egy hosszú, gesztenyefasorral szegélyezett csatorna mentén vezet a kastélyhoz az út. A csatorna tiszta vizén hattyúk, vadkacsák, vadlibák százai élvezik a kényelmes életet, hiszen az ide kirándulók tucatjai etetik naphosszat őket. A fasor végén kis tóvá szélesedik a csatorna és vizén a palota pontos tükörképe ringatózik.

Ancsa nem emlékszik, hogy egyáltalán látott-e már hattyút az életében ilyen közelről, de abban biztos, hogy ilyen sokat még soha, sehol sem látott. Talán százan is lehetnek a kecsesen mozgó, hófehér nagy madarak. Maga a francia mintára épült kastély nem is nagyon cicomás, de a hatalmas nagy parkja nagyon szép és több patak is folyik benne. Ancsáék a parkban indulnak el sétálni. A parkhoz kapcsolódik a botanikus kert is. Gyönyörű napsütéses idő van. Ancsa élvezi az ittlétet, Edit pedig nagyon hamar elkezd nyavalyogni, hogy fájnak a lábai. Leülnek egy padra pihenni, ahol jó fél órán át élvezik a nap melengető sugarait, majd haza kell induljanak, mert Edit kikészült. Ancsa mérges. El is határozza magában, hogy máskor inkább egyedül megy bárhova is, minthogy az Edit személyében megtestesült hátráltató kolonc miatt minden tervezett városnézése félbeszakadjon. Edit ezt cseppet sem veszi zokon, sőt egyidejűleg jelenti be, hogy ő már többet nem megy sehova sem, nem csak mert nem bírja a menetelést, hanem mert nem is érdekli semmi sem. Hogy lehet valaki ennyire érdektelen az új iránt? Editet csak a tévénézés érdekli, és folyton azt hajtogatja, hogy ő pénzt keresni van itt és nem nézelődni. Ancsa nem érti, az egyik miért zárná ki a másikat.

Miután együtt visszatérnek a Károlytérre, szétválnak útjaik. Edit hazamegy, Anikó pedig elindul ismét a belváros magjába, végig a sétálóutcán. Most van ideje, így nem csak sétafikál, hanem nézegeti a kirakatokat is, betér egy-egy üzletbe is. Az árak bizony itt sokkal magasabbak az otthoniaknál. Már eleve az alapélelmiszereknek egekbe szökő árai vannak. Ancsa úgy számítgatta még otthon, hogy ha 250 Eurót kell fizetni a szállásért, ahogy Kriszta ígérte, és spórolósan talán 100-ból kijön az étkezés, másra pedig nem fog költeni. Ha ez az elmélet működőképes lesz, akkor igen sok pénzt tud majd minden hónapban félretenni. Amúgy is spórolós típus. Rendben lesz ez így.

A következő héten jóformán semmi említésre méltó nem történik. Mindketten dolgozgatnak, egyelőre sem Kriszta, sem Svenja nem jelentkezik, a munkahelyi megbeszélésről sem esett több szó. Ancsa édesanyja utánajár otthon, hogy mi a munkavállalási engedély kézhez kapásának hivatalos menete. A munka lehangolja a lányt és abbéli bizonytalansága is, hogy még csak egy munkaszerződést sem írt alá, abban sem biztos, vajon kap-e majd fizetést és vajon annyit-e, amennyit ígértek?

Hétfő este ismét találkozik Gyurival, de most korábbi időpontban, mert a két buszsofőr még el akar menni egy helyi ipari park nagyáruházába bevásárolni. Ancsa kap az alkalmon, míg a két sofőr társaságában kellemesen érzi magát, ő is tud vásárolni pár dolgot, beleértve apróbb karácsonyi ajándékokat is. Így kellemes, hazai társaságban telik az idő. Igazán jól érzi magát.

Délutánonként annyira fáradt, hogy nincs ereje semmihez sem, ő is lefekszik pihenni, mint ahogy Edit is teszi, de Ancsa sosem tudott délután, illetve napközben aludni, még az itteni fáradtság sem elég ahhoz, hogy ezen változtatni tudjon. Lefekszik, de nem alszik el sosem, csak forgolódik jobbra-balra, míg Edit halkan szuszogva mélyen alszik. Egyik délután ebben a pihenőidőben csöngetnek. Leszalad az emeletről kinyitni az ajtót. Egy jóképű fiatal férfi áll ott, Svenja élettársa. Eljött, hogy kicserélje a plafonból lógó villanykörtét és hozott magával pár ruhaakasztót, polcokat és más apróságokat. Ancsa élvezi a kedves férfi társaságát, másrészről viszont zavarban is van, hiszen egy teljesen idegen férfival van kettesben a lakásban. Edit alszik, mint a téli álmát alvó mormota. Ha meg váratlanul beállít Svenja is, akkor talán elönti a féltékenység – igaz, nem lenne miért. Ancsa nem érti meg, hogyan tud működni ez a párkapcsolat. A férfi egészen más vérmérsékletű és beállítottságú, mint a nő. Ég és föld a két ember közti szakadék.

A második hét ez itt Németországban. Ancsának eszeveszettül hiányozik a családja, a barátai, gyakran eljár az internet kávézóba, és ha marad benne egy kis erő, akkor elmegy délutánonként egyedül sétálni is. Továbbra is hihetetlenül kellemes, enyhe idő volt csütörtökig, a télnek még nyoma sincs, pedig már december első hetében járnak, de csütörtökön hirtelen lehűlt az idő és megérkezett a jeges, hideg tél.

Már az első pillanattól fogva, hogy a lány megérkezett ide, állandóan foglalkoztatta a gondolat, hogy fel kellene keresni a cég anyavállalatát, akiknél otthon dolgozott, hátha kapna munkát ott. Mennyivel jobb lenne? Napokon át próbálja felhívni a főnököt, de sosem éri el, csak azt tudja meg, hogy pénteken biztosan bent lesz. Így pénteken munka után hazamegy átöltözni, kiszépíteni magát és elindul a céghez. A vállalat telephelye kívül esik a városon. A térkép szerint éppen a metró egyik végállomásánál kell lennie, de mikor odaér, egy keskeny kis utcát talál, ahol családi házak vannak és a házszám alatt, ahol a nagy vállalatnak kellene lennie, lakóházat talál. Kétségbeesve járja végig a süvítő jeges szélben többször is az utcát oda-vissza. Végül egy üzletbe megy be, érdeklődni. Ott két öltönyös férfi beszélget egymással és az egyik tudja, hol lehet a cég, felajánlja, hogy elviszi Ancsát autóval. A lányban megszólal egy belső figyelmeztetés: „Sose ülj idegen férfi autójába!” - ennek ellenére beül a férfi mellé. Végig szorong, nehogy valami baj legyen, de szerencsére nincs oka rá. A férfi nagyon kedves, rögtön beszélgetésbe kezd, érdeklődve kérdezgeti, mit csinál itt. Ancsa azt feleli, hogy turistaként van itt egy barátnőjénél egy hétre és szeretné meglátogatni a céget, melynek leányvállalatánál régebben Magyarországon dolgozott. A férfi annyira érdekesnek tartja a történetét, hogy ámuldozva hallgatja. Fenyőerdőn át vezet az autóút. Ancsa még mindig feszélyezve érzi magát, a nagy, bőrüléses autóban, melyet navigációs rendszer irányít velük a megadott helyre. Kb. 10 perc alatt odaérnek a vállalathoz és a férfi úgy búcsúzik, hogy örül, hogy kellemes volt a megismerkedés a lánnyal, ő pedig nem győz hálálkodni, amikor kiszáll az autóból. Bemegy a szürke, jellegtelen kockaépületbe, a portán ülő nőtől érdeklődik a főnök után. Elmondja kicsoda ő, és hogy látogatóba jött. Sikerült a nőt alaposan meglepnie, nyilván nem mindennapi esemény, hogy külföldi társcégük alkalmazottja váratlanul bekopogtat az ajtón. A portásnő elirányítja és Ancsa elsőként Melaniehoz megy, aki tudta, hogy a lány valamikor ide készül, de ő is meglepődik, hogy így, bejelentés nélkül jelenik meg itt. Először bemutatja Ancsát a másik kolléganőjének, akivel szintén sok telefonos beszélgetést rendezett le, de személyesen sosem találkoztak, majd odakíséri a főnök szobájához. Ott rögtön találkozik a lány az egyik cégtulajdonossal. Két tulajdonos van, de nem ők vezetik a céget, hanem erre egy külön embert vettek fel. A kedves, jó kedélyű férfit már ismeri a lány régebbről, egy szakmai kiállításon való találkozásból. A férfi szinte magához sem tér a meglepetéstől, mit keres itt a lány. Pár mondatot váltanak még csak, amikor megérkezik utazó bőrönddel a kezében a kinevezett főnök. A vezető mindig is unszimpatikus volt Anikónak, de ezt az érzését most félre kell tennie, mert a jövője forog kockán a következő beszélgetés függvényében. Az alacsony, vékony testalkatú, kopasz, szemüveges, arrogáns megjelenésű 40 körüli férfi teljes közömbösséggel fogadja szobájában a lányt. Rögtön a lényegre akar térni és Anikó félve felveti a kérdést, hogy nem dolgozhatna-e itt náluk, hiszen több éves tapasztalata van és ismeri a cég által forgalmazott, több mint tízezer műszaki alkatrészt, fejből tudja azok paramétereit. A főnököt is ismeri korábbról, annak több ízben Magyarországra tett látogatásai során többször is neki kellett tolmácsolnia, ami akkor még nagyon nehézségeket jelentett. A férfi hamar és ridegen veti oda a nemleges válaszát. Magyarázatképp csak annyit ad, hogy jelenleg nincs szükségük új munkaerőre, valamint a lánynak nincs a szakmába való végzettsége. A tapasztalata pedig őt nem nagyon érdekli. A beszélgetés így Anikó számára kicsit megalázóan végződik. Elbúcsúznak és ezután még felkeresi a jóképű grafikust, aki szintén járt náluk Magyarországon. Egy katalógtervezés során nyújtott szakmai segítséget.

Így végződött a Szent Estém

2011-12-25T15:34:00.000+01:00

Megírtam a beírást ide. Közben a másik szobában ment a rádió, alólam meg jött fel igen hangosan a kórusban Stille Nachtot éneklők hangja. Elég zavaros egy kontraszt volt. Alattunk lévő szomszédék már csak ilyen tradicionálisak. Majd csöngettek és már-már elbizonytalanodtam, hogy kinyissam-e az ajtót, mert éppen egy teli kádas fürdőt, vörösborral a kezemben tervezgettem és azt hittem, hogy telepatikusan megérezték az alsó szomszédok az egyedüllétem és most jönnek, hogy magukkal vigyenek Stille Nachtot énekelni. :D amihez nem sok kedvem lett volna, nem bírom én az ilyen giccset - de nem, L. a szomszédnő állt ott, és kérdezte, van-e kedvem átmenni hozzájuk, ott van a lánya is, aki egyidős velem és kártyáznak. Naná, hogy volt kedvem. Így fulladt a magányos Szent Estém vicces kártyapartiba, aperolás pezsgők mellett. Éjfélkor sikerült hazakeverednem, kicsit becsiccsantva és ma reggel meg mentem dolgozni, kicsit fájó fejjel. De nagyon jó volt. Danke, drága szomszédok. Most pedig indulok vissza a munkába.

Egy új élet kezdete - 12. rész

2011-12-25T08:56:00.000+01:00

A következő nap hasonlóképp zajlik, mint az előző, de ma délben nem kell elmenni Müllerékhez, így Ancsa és Edit a szokott útvonalon villamosoznak a főpályaudvar felé. Bár esik az eső, de Ancsának ez sem állít semmiféle akadályt, rábeszéli Editet, hogy szálljanak le a pályaudvar előtt pár megállóval, ahol a villamosról már több alkalommal is kiszúrta magának az egyik mellékutcában beljebb álló szép, dór oszlopos, tümpanonos épületeket. A tér nincs messze, pár száz métert kell csak odáig sétálni. Az esernyő alatt fényképezi körbe a teret, és közben a táskájában mindig ott lapuló vékony útikönyvbe kukucskálva világosítja fel Editet is arról, hogy a Königsplatzon vannak, melynek kinézetét egy Fischer nevű építész az athéni Akropolisz épületeinek mintájára tervezte meg. A térbe beletorkolló út továbbhaladásának a dór propüleiák, tümpanonos tetővel fedett oszlopcsarnoka áll az útjában. Ez a kapuszerű építmény a tér bejárata, melyet az út két oldaláról kerül meg. A téren egyik oldalon áll a ión stílusú Glypothek – antik szobrok gyűjteményei – , vele szemközt pedig a korinthoszi stílusú Állami Antik Gyűjtemények Háza. Ancsát teljes mértékben a budapesti Hősök Terére emlékezteti ez a tér. Csak kívülről szemlélik meg az épületeket és elindulnak egy másik kör alakú tér felé, ahol Ancsa egy nagy fekete obeliszket vett észre. Innen pedig a város magja felé sétálnak tovább, útközben szép homlokzatú épületeket megcsodálva. Hátulról érkeznek meg a Marienplatzhoz, ahol pár napja már jártak és meglepődnek azon, hogy itt most karácsonyi ajándékárus bódék, forralt boros standok sorakoznak, és az Új Városháza előtt pedig egy szinte égig érő karácsonyfát állítottak fel, tele díszekkel, villanykörtékkel. Az egész környék karácsonyi díszbe burkolódzott.

A téren Ancsa megmutatja Editnek, hol van az S-Bahn állomás. Edit hazamegy, Ancsa marad, tovább sétál a környéken. Később találkozója lesz azzal a fiúval, akivel a buszon ismerkedett meg kifelé úton. A pályaudvarnál találkozik Zsolttal, és beülnek egy szemközti kávézóba. Teát szürcsölve beszélgetnek, a lány elmeséli Zsoltnak az ügyei állását, a fiú pedig figyelmesen hallgatja és beszámol arról, hogy hogyan zajlott az ő estében a hivatalos ügyek intézése. Pár perc alatt fény derül arra, hogy Ancsa ügyével kapcsolatban valami nem stimmel. A fiú ötletekkel látja el és sétálnak még az esős, nyirkos, karácsonyi díszbe burkolódzott belvárosban. A fiú elmondja, hogy az ő munkaengedélye hamarosan lejár, haza fog utazni véglegesen, de addig talán még tudnak találkozni.

Ancsa ismét gondolataiba mélyülve megy hazafelé. Kavarognak benne az indulatok, hogy az orránál fogva vezetik és bábként tologatják. Elhatározza, hogy utána fog járni mindennek, ez így nem mehet tovább. Zsolt nem tett rá különösebb hatást. Egy egyszerű, hétköznapi fiú, de sem külsőleg, sem jellemében nem Ancsa esete. Reméli, hogy a kapcsolatuk a későbbiekben ezen a baráti vágányon marad és a srác nem fog neki udvarolni. A háta közepére sem kíván itt most egy szerelmi kalandot, sem Zsolttal, sem pedig mással. Az egy évre tervezett itt tartózkodását valahogy helyes vágányokra kell terelni, semmi sem fontosabb, mint hogy meglegyenek a hivatalos papírok és hogy valahogyan kibírja a munkából ránehezedő lelki teher súlyát egy éven át. Ez alatt az idő alatt az ittlétet csak is munkának akarja tekinteni. A szabadidejét pedig maximálisan ki akarja használni a város és a környék megismerésére. Még ha a munka halálra gyötri is majd, megpróbálja ittlétének ezt az oldalát a gondolatai között a háttérbe szorítani és arra koncentrálni, hogy csak a jó dolgokat vegye ki magának élményként, hogy amíg itt van, az egy lehetőség, egy ajándék, hogy megtanuljon a saját lábára állni, önállóan élni, és emellett még kiélvezhesse utazási szenvedélyét is, meglátogasson minden egyes látnivalót, amit a környék kínál. Így a munkáját egy, a többi jóval szembeállított szükséges rossznak tekinti. Egy rossz, ami csak részese az itteni másik sok jónak. Egy rossz, aminek közvetett segítségével mind eszmeileg, mind anyagi szempontból gazdagabban fog visszatérni. Ha minden rosszul is sülne el, akkor sem negatívumként fogja fel az egészet, hanem tapasztalatszerzésként. Jobban megtanulhatja a nyelvet, megismerhet mélyebben egy másik kultúrát, spórol pénzt és próbálja megismerni elveszett önmagát. Az itt eltöltött hónapok csak is hasznára és nem pedig hátrányára válhatnak majd később.

Szent Este

2011-12-24T18:07:00.002+01:00

Olyan fura, hogy itt az egész napot így nevezik, így amikor felébresztem a betegem, azt kérdi reggel 7-kor, hogy ma Szent Este van? Mikor gyerek voltam és még ünnepeltük Karácsonyt, akkor a Szent Este nekünk valóban ott kezdődött, amikor kint már besötétedett. A mai nap, nem hogy a Karácsonyt nem idézi, de még csak a telet sem, mert tavaszias meleg van, hó helyett az eső esik.

a szokásos évi dekóm

Megcsináltam tegnap a hazaiakból a fincsi töltött káposztám és ha fejreállok sem vagyok képes elmagyarázni a németeknek, hogy a savanyú káposzta nem attól savanyú, hogy puhára főzés közben meglocskoljuk borecettel, hanem attól, mert még nyers állapotában meg van erjesztve és saját maga produkálja a savanyú lét. Az nekik magas. Jót röhögök magamban, amikor a töltött káposzta receptem alapján akarnak valami hasonlót alkotni. Hát annak az életben nem lesz olyan mennyei íze, mint a hazainak.

Munka után megettük az első nagyon fincsi adagot, majd kipróbáltam az ajándékom. Mi nem ajándékozunk. A betegektől kapott ajándékpénzből vettem ezt:

Cullmann Nanomax 220

és iszonyúan örülök neki. Ebben az évben fura volt a karácsonyi pénzajándékozás a betegeknél. Volt 5-től 70 Euroig terjedő összeg. A lényeg az, hogy a szülői ajándékokkal együtt (mert végre megtanulta anyós is, hogy a pénznek örülünk legjobban) meglett a tanzániai útra szánt költőpénz, ami most már USDollar formájában kukkol itthon.

Aztán 16 h-kor elment M. dolgozni, én meg kidőltem és elszenderültem. Hihetetlen, de még most is nyomják szünet nélkül a karácsonyi slájmzenét. Hát itt ülök Szent estén, egyedül, a 9. évfordulónk napján, unom a fejem, a számítógépet bűvölöm, mosott ruhát hajtogatok el, megvarrtam a bikinim kibomlott részét is, elvégre mindjárt nyaralunk!

Becsengettek a szomszédék, akikkel jóban vagyunk, boldog Karácsonyt kívánni. Tök elérzékenyültem, majd rögtön le is támadtam, hogy ki tud-e vinni a reptérre majd, mert 4 kofferrel és két hátizsákkal necces lenne az S-Bahnnal. Persze, kivisz. Szupi. Két hét és utazunk!!! Hétfőn lenyeljük az első malária-profilaxis tablettát, hétfőn kinyitjuk a kanapét és elkezdődik a pakolás...

A Kilimanjaro a szobánk falán

Egy új élet kezdete -11. rész

2011-12-24T08:18:00.003+01:00

A következő napon Ancsát és Editet is egyedül küldik dolgozni. Edit viszont bejelentette, hogy nem hajlandó autót vezetni, mert ő nem jó sofőr és ezért felborul az egész rend, mert Edithez osztják be az iroda közelében, egy kupacon lakó embereket, Ancsához pedig a távolabbiakat. Így mindkettőjük csak fél munkát, azaz fél túrát végez, amiből a cégnek semmi haszna sincs, nekik pedig a pénzük lesz ezáltal kevesebb. Délben találkozniuk kell az irodában Besimmel, aki elviszi mindkettőjüket az Edit által kriptaszökevénynek elnevezett beteghez. A fiú a ház előtt kiteszi őket. Edit az elmúlt három napban már járt itt vele, most kettejüknek egyedül kell felmenniük Müllerékhez. A házaspár a München szívében lévő lüktető városrész, Schwabing egyik fő terén lakik. A ház kívülről olyan, mint a többi, de belülről meglepi Anikót. Az idős házaspár a negyedik emeleten lakik, lift nincsen és magas falépcsőfokok, szépen faragott fakorlát ékesítette lépcsőházban gyalogolnak fel Müllerékhez. Fr. Müller az ajtóban várja őket. Az idős nő rosszul hall és még rosszabbul lát, szinte már a vakság határán jár. Lekezelő stílusban beszél Editékkel és annak ellenére, hogy valóban szinte semmit sem lát, azért ott botorkál az új magyar ápolókettős sarkában és figyeli minden mozdulatukat, kioktat, mindenbe beleszól, okoskodik és még pénzt is tesz ki a komódra, melyet a távozásukkor látványosan ellenőriz, még csak leplezni sem próbálja, hogy lopási tesznek akarta a két nőt kitenni. De azt ugyan lesheti, hogy Ancsáék bármit is elemelnének. A lány (apai nagyanyján kívül) még életében nem találkozott ilyen hálátlan, bizalmatlan, rosszindulatú banyával, mint amilyen ez a nő. Herr Müller, a Kriptaszökevény – mert ez a név már rajta ragad – a kisebbik szobában fekszik a kórházi ágyban. A férfi valóban múmiának hat, parányi kis élő halottként kuporog az ágyban. Testmagassága talán 150 cm, testsúlya úgy 30-35 kg lehet. Szemei hatalmas, mély, sötét gödrökben ülnek, arccsontjai kirajzolódnak a bőre alatt, fogai feketék, fogínye lesorvadt már a fognyakakról, szájából a halál bűze érződik, hajatlan fejbőrével az egész feje olyan benyomást kelt, mintha egy mumifikálódott holttest része lenne. Mivel a fej viselője még él, ezért sokkal inkább egy modernkori horrorfilm szereplőjeként hat, aki mintha valóban ebben a pillanatból kelt volna ki a sírból, hogy kísérteni induljon. Ez az ember egy élő halott és ilyen rossz állapotban lévő élő embert Anikó még nem látott kórházi munkája során sem. A férfi gerincoszlopa teljes mértékben el van deformálódva, teljesen görbe és az egész háta egy elmerevedett púp, ujjai, könyökei és térdei pedig hatalmas dudorként türemkednek ki elvékonyodott környezetükből. Ez az ember a végső leépülés fázisában van. Ancsa döbbenten nézi a háttérből, ahogyan Edit kiemeli a parányi kis öregembert az ágyból a toilette-székre, majd kitolja a konyhába.

A házaspár készen, melegen házhoz szállított ebédet kap minden nap. Ez egy egészséges ember adagja, de ők ketten esznek egy adagot. Az ételt el kell felezni és a férj részét fel kell aprítani, villával szét kell nyomkodni. Még képes egyedül enni, de a kanál súlya is nehéz neki, reszkető kézzel emeli a szájához, miközben a fele étel visszaesik róla a tányérba. Amit bevesz a szájába, azt hosszú perceken át szopogatja, és ha valami keményebb darabkát talál benne, azt ujjaival kikotorja a szájából és a tányér mellé teszi. Evés közben időnként megszívja az orrát és felharákolja a slájmot, majd lenyeli. Ancsát nem sok minden tudja kiakasztani, nagy a tűrőképességének határa efféle dolgokban. Elkönyveli magában, hogy gusztustalan egy jószág ez az öreg és mindjárt tudja azt is, hogy ez nem az öregség és a betegség következménye, ezek az emberek egész életükben igénytelenek voltak. Csak színlelték jómódúságukat, amelyet külsőségekkel próbáltak kifelé mutatni, de belül sosem voltak többek, minta legutolsó modortalan emberek. Fél órába telik a disznóebéd. Ezután Ancsáék feladata a mosogatás és az öreg tisztába tétele. Pelenkát kell rajta cserélni. Vastablettákat szed, ami azt eredményei, hogy állandóan van széklete, ami kenőcsös, koromfekete színű, csak nehézkesen lehet elpucolni. Katétere is van, de neki nem állandó hólyagkatétere, mint a többi gondozottnak, hanem egy gumióvszer szerűség van a nemi szervére ráhúzva és ehhez csatlakozik a vezeték és a vizeletgyűjtő zsák. Ez a rendszer nem tapad meg a végtelenségig a múmia nemesebbik szervén, általában ahogy kiveszik az ágyból és ide-oda mozgatják, lecsúszik a rendeltetési helyéről. Ilyenkor az ápolónak kell egy újat felhelyeznie, ami nem is lenne gond, csak éppenséggel a Kriptaszökevény nemesebbik szerve behúzódik a herezsákjába, mint csiga a csigaházba és egyszerűen nem lehet megtalálni, mert a szó szoros értelmében felszívódik, eltűnik. Csak nagy küzdelmek árán sikerül az újabb gumisapkát felhelyezni rá.

Müllerék után együtt indulnak haza, de téves irányba szállnak fel a villamosra. Ancsának ez sem okoz gondot, mindig ott lapul a táskájában a kis térkép és menetrend, hamar megállapítja, hogy a villamos végállomásán át tudnak szállni egy metróra, majd azután még 3 megállót kell megtenniük busszal és már majdnem otthon lesznek. A lányt egy cseppet sem zavarják az ilyesféle akciók, hiszen annál többet láthat a városból, annál több felfedezést tehet, mintha a megszokott útvonalon mennének haza. Edit kicsit morgolódik, neki nem tetszik, hogy a hazafelé út így nagyon hosszúra húzódott. A nő a legkisebb érdeklődést sem mutatja a város iránt. Többször ki is jelenti: ő nem nézelődni, hanem dolgozni jött ide. A busz végül ott áll meg, ahol a bolt van, ahol pár napja Ancsa bevásárolt. Most egy kicsit körülnéznek itt a környéken. Valamivel odébb van egy nagyobb, de drágább élelmiszerüzlet és drogéria is. Innen még majdnem negyed órát kell hazáig gyalogolni.

Ancsa ismét a mélyfagyasztóból kivett ételt készíti el ebédre. Még csak pár napja van itt, egyelőre nem zavarja, hogy ilyen mű koszton él. Ki kell mosnia pár holmiját. Úgy érzi, hogy a kézzel mosott holmi, még ha nem is volt piszkos, sosem lesz igazán tiszta. Arra nem gondolt otthon, hogy külön ruháról kellene gondoskodni a munkába. Arra számított, hogy a cég ellátja majd valamilyen egyenruhával, pólókkal, nadrágokkal, de nem így lett. Mindenki a saját ruhájában dolgozik. Ennek nem csak kényelmesnek, hanem praktikusnak, könnyen kezelhetőnek is kellene lennie. A lány csak csinosabb holmikat hozott magával. Az első pár napi munka után kénytelen összeválogatni a kevésbé szép blúzait és a magas sarkú, elegáns cipőt is le kell cserélni edzőcipőre. A betegápolás során sokszor rámegy a ruhájukra valamilyen váladék, vagy egyszerűen csak összekenik magukat az ápolószerekkel bekent beteg emelgetése közben. Tulajdonképpen pillanatok alatt rájön, hogy erre a munkára a legegyszerűbb, legrégibb kopott farmerja és pólói lennének ideálisak, de ezeket csak a következő hazautazás során tudja majd elhozni. Edit eleinte egy szót sem szól arról, hogy van mosógép is, lent a pincében. Ancsának ez teljesen új, hogy a pincében kell mosni, ráadásul nem saját mosógépen, hanem ott van egy mosókonyha, melyben egy mosógép áll, ami 3 darab 50 centes érme bedobásával működik. Ez mind rendben is lenne, de neki sosem gyűlik össze egy teli mosógépre való ruhája egy hét alatt, ha mégis, azt még szét kell válogatni színek szerint. Editnek pedig esze ágában sincs, közösködni a mosásban.

Délután ismét megjelenik Kriszta. Érdeklődik a munka hogyan tetszése felől. Ancsa vázolja neki a felmerülő problémákat, amik Edit autóvezetési viszolygásából fakadnak, valamint azt is, hogy pár beteg emelése neki gondot okozhat. Elmondja, hogy szükségük van még bútorokra, és hogy tegnap itt járt Svenja és megígérte, hogy pár dolgot még idehoz. Érdeklődik a hivatalos ügyek menetéről, de Kriszta most is kikerüli a válaszadást, annyival intézi el a dolgot, hogy egyik este össze fognak ülni a cég munkatársaival és megbeszélést fognak tartani arról, hogy hogyan folytatódik a sorsuk. Ebben maradnak és ezzel búcsúznak el.

Egy új élet kezdete - 10. rész

2011-12-23T08:37:00.000+01:00

Másnap minden ugyanúgy zajlik, azzal a különbséggel, hogy Anikó nem Hanna mellé ül be az autóba, hanem Gabrijela mellé. A vele egyidős lány jugoszláv származású, de ő már itt született Németországban. Gabi egy gyerekkórházban nővér, de most otthon van az egy éves lányával, ide a házi ápoló céghez csak mellékállásban jön, havi 4-5 alkalommal kisegíteni. Nagyon közvetlen, kedves lány, a munkáját pedig tökéletesen végzi, de olyan gyorsasággal, hogy Ancsa alig tudja követni az eseményeket, máris másik betegnél vannak. A mai nap sokkal vidámabban telik a tegnapinál, Gabi viccelődéssel és természetes laza viselkedésével feldobja a legrémesebbnek tetsző jeleneteket is. A délelőtt elrohan és ma délnél sokkal korábban végeznek, Ancsa hosszú ideig várakozik Editre az irodában. Hazafelé megbeszélik, hogy mivel most már egyedül is hazatalálnak mindketten, ezentúl nem várnak egymásra, csak ha egyszerre végeznek. A Kriszta által beígért szolgálati autóról még eddig senki sem tett említést, de most még csak a betanulás időszaka van, így Ancsa nem is számít az autóra ilyen hamar. Kriszta azt mondta, a céges autóval majd nem csak haza járhatnak a munkából, hanem privát célra is használhatják. A villamos ablakán kifelé bámulva, elkap a lány tekintete minden újdonságot, minden mellékutcában megbúvó szép templomtornyot, vagy már érdekesnek ható látványosságot. El is határozza, hogy ha utánanéz az útikönyvben, és tudni fogja, hogy mi micsoda, akkor gondolkodás nélkül le fog szállni a villamosról ott, ahol valami megtekintésre érdemlegeset talál.

Otthon megint csak gyors ebédet, tojásrántottát üt össze. Edit főz magának, de nem közösködnek, mindketten a maguk külön világát akarjál élni. Edit világa a televízióban ki is fullad, Ancsát pedig néha halálra idegesíti az állandóan hangosan kiabáló tévé.

Ezen a délutánon beállít Svenja, a lakás tulajdonosa. Szemlére veszi a két új lakót és arra kíváncsi, hol a harmadik személy. Ancsa elmagyarázza, hogy még nincs harmadik, de talán a hétvégére megérkezik ő is (legalábbis Kriszta ezt mondta). Svenja negyven körüli nő, dekoratívnak érzi magát, pedig egy cseppnyi báj, szépség sincs benne. Szőrmebundában, feszülő bőrszoknyában, térdig érő bőrcsizmában, fél kiló festékkel az arcán, felsőbbrendűséget sugározni akaró stílusával rögtön ellenszenvet vált ki. Ancsa elmondja neki, mire lenne még szükségük, hogy a lakásban alig van bútor, hogy még ebédelni sincs hova leülni és hogy a kb. 4 méter magas mennyezetből egy szál kábelen lógó villanykörte nem ég. Svenja ígéri, hogy a napokban visszajön élettársával és pár dolgot rendbe raknak a lakásban. Ancsa csodálkozik, hogy nem hozott semmiféle szerződést, nem kért tőlük semmilyen iratokat. A nő arra hivatkozott, hogy Kriszta már mindent elintézett. De mit intézhetett el Kriszta? Ancsa csak arra tud gondolni, hogy talán Kriszta bérli a lakást és ők majd közvetve, Krisztán keresztül fizetnek a nőnek.

Még csak a második munkanap volt, de a szokatlanul korai hajnali kelés hatása máris jelentkezik Ancsáéknál. Edit nem bír szembeszállni a fáradtsággal, lefekszik egy kis délutáni pihenőre, Anikó pedig rendezgeti a dolgait, leveleket ír, olvas, walkmant hallgat.

Következő napon is Gabival indul a túrába. Most már Gabi csak a háttérben áll és hagyja Ancsát dolgozni. A lány egész jól belejön a munkába, csak Jelenát képtelen megmozdítani, de úgy tűnik ez nem fog nagy gondot okozni, mert ott van Dana, – aki alacsonyabb és vékonyabb testalkatú Ancsánál – aki minden nehézség nélkül, bármikor könnyedén átemeli Jelenát akárhova, ahova Ancsa kéri. A lány örül ennek, de nem tudja elképzelni, honnan van a nálánál gyengébbnek tűnő horvát lánykának ennyi ereje.

A következő naptól kezdve már önállóan kellene dolgoznia, de Anikó még bizonytalan önmagban és abban még inkább, hogy megtalálja a távolabbi betegekhez vezető utat. Az is aggasztja, hogy még semmiféle papírt nem adtak neki arról, hogy itt dolgozik, hogy vezetheti a cégnek az autóját, még semmilyen hivatalba nem mentek el Krisztával bármilyen hivatalos ügyet is intézni és Kriszta még csak egy meghatalmazást sem íratott vele alá, hogy esetlegesen ő intézne valamit az ügyében.

Otthon Editet kérdezgeti Krisztáról, hogyan viselkedett a lány az Editnek korábban szerzett munkájakor, mit tud róla egyáltalán és mit gondol a megbízhatóságáról. Edit – bár észrevehetően visszafogottan, de – mesél egyet s mást Krisztáról. Ezek a kis történetek egyáltalán nem valami jó fényben tüntetik fel a közvetítőt, és Ancsának olyan érzése is van, hogy Edit az imént elmondottaknál sokkal többet tud, de valamilyen okból kifolyólag ő maga is titkolózik, elvesz-hozzátesz a történetekhez. Ancsát idegesíti ez az egész bizonytalanság, szeretné, ha már végre elé állna valaki és elmondaná, pontosan melyik ügyeket is kell intézni és milyen sorrendben és mikorra várható, hogy kézhez kapják az itteni munkához szükséges engedélyeket. A lány minden nap beszámol édesanyjának is a fejleményekről, őt is aggasztja otthon, hogy minden információ csak úgy félvállról van odavetve a lányának és a távolból még csak segíteni sem tud neki.

Az éjszakák pokoli rövidek, és nem csak azért, mert nagyon korán kell felkelni, hanem azért is, mert Anikónak esténként zakatolnak a gondolatai, nem bír elaludni, aggódik amiatt, hogy Kriszta esetleges csaló, hogy csak eltette a pénzt, de nem intéz nekik semmit sem.

Egy új élet kezdete - 9. rész

2011-12-22T07:30:00.000+01:00

Fr. Bergemann után átsétálnak a szomszédos házba Fr. Höpphöz, akinek a mélyfagyasztóból reggel elővett (unokatestvére által több napra előfőzött) ebédjét kell megmelegíteni, vércukorszintet kell mérni nála és beadni a déli inzulinját, illetve tablettáit. Ő az utolsó a mai napon. Vége a munkának.

Ancsa és Edit délben az előzőleg megbeszéltek szerint az irodában találkoznak és együtt mennek haza. Előbb a kék villamosra szállnak, majd a főpályaudvar alatt a piros S-Bahnra. Otthon ki-ki, külön-külön összedob valami ebédet, majd leülnek és elmesélik egymásnak az aznapi tapasztalataikat. Edit az elmúlt hétben Hanna „túráját” ismerte meg. Az ilyen ápolócégek túrának nevezik azt a „kört”, amit egy műszak során végigjár az adott ápoló. Tehát a túra a betegek előre meghatározott sorrendben zajló ellátása, magyarul a műszak. A túrákat számozzák és számaik szerint különböztetik meg őket. Szóval Edit eddig csak az egyes túrát ismerte, de mivel most azzal Ancsa ismerkedik, Editet ma az albán fiú, Besim vitte magával a 2-es túrába. Ancsa nagyon kíváncsi, hogy ott is hasonló estek vannak-e, mint amiket ma ő látott. Edit elmondása szerint az a túra még rosszabb, még nehezebb, rosszabb fizikai állapotban és rosszabb szociális körülmények között élő embereket foglal magába. Edit egy különleges, alig kimondható nevű nőt csak „golyóként” emleget, mert alacsony és kövér és emelgetni kell, míg egy másik, állítólagosan csontvázzá soványodott, 30 kilós bácsiról a „kriptaszökevény” név alatt beszél. Ancsa gyomra összeszorul és fizikai rosszullét kerülgeti a hallottak alapján. Minden reménye abban van, hogy őt egyhamar abba a túrába nem küldik, neki már magában is elég negatívak a mai nap tapasztalatai. Nem vágyik újabb horror-esetek megismerésére. A fiatal lány és a nyugdíjas nő, aki az anyja is lehetne, kibeszélnek mindent, ami a nap során történt velük, mesélnek a múltjukról, régebbi munkáikról és családjukról egymásnak. Ezzel telik el az első munkanap délutánja, addig, míg Ancsa most, első alkalommal el nem indul egymagában a városba. Ancsának borzasztóan hiányoznak az otthoniak és a zenehallgatás. A lakásban nincs rádió. Úgy dönt, hogy nem fogja magát délutánonként itt unalomba űzni, sem pedig a honvágy miatti őrlődésbe, hanem járni fogja a várost, szisztematikusan felkeresi a látnivalókat, a nagy zöld parkokban pedig majd kiadósakat sétál. De a mai délutánon nem ezzel a céllal indul el. Először is felkeresi a főpályaudvarnál található internet kávézót, hogy minden ismerősével, aki e-maillel rendelkezik, tudathassa, hogy szerencsésen megérkezett, hogy nagyjából minden rendben van és hogy milyenek az első benyomásai a városról, a munkáról, a lakótársáról és egyáltalán milyennek látja az itteni életet. A kávézóba belépve ledöbbenten ácsorog. Még soha életében nem volt Internet kávézóban, de erősen más elképzelései voltak egy ilyen helyről, mint amit itt lát. A hatalmas teremben hosszúkás asztalsorokon, falappal elválasztott boxokban, egyenként sorakoznak az íróasztalok hátsó falaként szolgáló falapra rászerelt lapos számítógépes monitorok. Szinte minden asztalnál ül ember. A hely kávézó jellege mindabban a kis kiszolgálópultban fullad ki, melynél üdítőitalokat és meleg italt lehet vásárolni. Ancsának fogalma sincs, hogyan működik itt ez az egész. Narancssárga pólós segítők rohangálnak fel-alá a segítségre szoruló emberek asztalai között. Ancsa sokáig próbálkozik, mire végre egy fiatal munkatársat le tud szólítani, hogy megkérdezhesse, mi a teendő, hogy ő is internetezni tudjon. A srác odavezeti egy ahhoz hasonló automatához, mint amilyenek a tömegközlekedési eszközök menetjegyeit árulják, és rámutat az arra kiakasztott leírásra, pár flegmán odavetett szóval vázolja a teendőket és máris otthagyja Ancsát. A lány bedob a gépbe próbaképpen 1,50 Eurót és a gép pedig kiad alul egy kis menetjegyhez hasonló kartoncsíkot. Mivel a fenti rész tömve van, Ancsa elindul a terem közepén lévő lépcsősoron lefelé. Odalent egy, a fentinél még sokkal nagyobb teremben találja magát, ahol ugyanolyan rendszerben sorakoznak a monitorokkal ellátott asztalok, itt viszont sokkal több az üres hely. Leül egy asztalsorhoz, ahol rajta kívül csak egy másik fiatal férfi ül. Próbálkozik életre kelteni a monitort, mely egy központi szerverről üzemel, de nem jön rá, hogy mit kell tennie. Próbálozásait és kétségbeesett, kutató tekintetét látván, a közeli fiatalember jön oda segítségére. Elmagyarázza, hogy a kapott jegyen szereplő kódot kell beírni a képernyő megfelelő rubrikájába és ha ez megtörtént, akkor már megy is a dolog, ketyeg visszafelé az óra. Ancsa 1,50-ért kevesebb, mint egy órányii Internet használathoz kapott jegyet, ez az idő rettentő gyorsan el is telik. Nem baj, így elsőre elég volt és örömmel tölti el a lányt az érzés, hogy most már az otthoniak többsége is hall felőle. Ha munka után – hazafelé menet úgyis útba esik – mondjuk minden második napon beugrik ide egy órára, akkor már nagy eredményt érhet el az otthoni kapcsolatai ápolásában és ez a tudat, hogy napi kapcsolatban lehet több otthon maradt barátjával is, eufórikus érzelmekkel tölti el. Kilép a kávézóból és észreveszi, hogy közvetlenül mellette nyílik egy nagy posta bejárata. Bemegy, hogy megvegye a bélyegeket, amikre szüksége van, a már részben megírt levelek feladásához. Még mindig van ideje, így benéz a téren álló hatalmas nagy áruházba is. Régimódinak találja a nagy üzletet. Alul élelmiszer, delikátesz részleg található, majd a mozgólépcsőkkel összekötött 5-6 emeleten sorban következnek a különböző ruházati-, lakberendezési-, játékszert és illatszert, irodai portékát árusító osztályok. Az üzletház erősen emlékezteti a gyermekkorában gyakran látogatott Budai Skála áruházra. Ez itt modern? Furán érzi magát benne, mert a milliós nagyvárostól csillogó, üvegpalotákat, olyan amerikaias plázákat várt el, mint amilyen most otthon, Budapesten is divatosak. Ilyenek viszont eddig Münchenben még csak nyomát sem látta. Sem pedig felhőkarcolóknak, sőt semmiféle modern nagyváros sem fogadta őt itt. Egy kedves hangulatot sugárzó, csodálatos homlokzatú házakkal, zöldellő parkokkal, patakokkal teli, nyugalmas életvitelűnek tűnő kellemes városban találta magát. Még csak három napja van itt és mennyi minden egészen más, mint ahogyan azt előre elképzelte, sőt szinte minden más, mint amire számított. Mégis, minden új felfedezés felvillanyozza, örömszikrákkal tölti el a lelkét. Ővé ez a város, itt fekszik a lábai előtt, arra várva, hogy ő felfedezze, megszeresse. Ő, aki világ életében utált egyedül kimenni még a sarki boltig is, most itt áll egyedül és hódító, felfedező utakat tesz egy hatalmas, idegen városban. Ez az érzés izgalommal tölti meg a testét, bizsereg minden porcikája, mint egy frissen szerelmes kamaszlánynak. Szabadnak érzi magát, végtelenül szabadnak és végtelen sok idő áll a rendelkezésére, hogy rendezhesse eddigi élte kusza gondolatszövevényeit, hogy rendbe rakja belső káoszát, hogy elmélkedjen, gondolkozzon, mi miért volt úgy, ahogy és mi lesz most a jövőjével??? Számtalan kérdés kavarog benne és most van életében először igazán egyedül, nem csak egy órára, napra, hanem hetekre, hogy hosszú önsanyargató gondolatmenetekbe kezdhessen, hogy kielemezhesse eddigi életének minőségét, hibáit, pozitívumait, hogy rájöjjön dolgokra, amiknek okait sosem sejtette. Ez a számára olyan hatalmas vállalkozás, hogy el mert szakadni, hogy rá mert lépni erre az útra, ez az önmegismerés időszaka. Még soha sem gondolkozott olyan dolgokon, mint itt, most egyedül, még gondolkozni sem kellett, mert a felmerülő aggályaira otthon ezüsttálcán tolták elé a válaszokat, a megoldásokat, mégsem tudták rásegíteni a számára optimális életútra. Az egész eddigi élete egy merő káosz volt, ezt mindig is tudta, de itt kezdi csak felismerni e kaotikus állapot okozóit, élete alapköveit rendezgeti a fejében. Miközben félelemmel és tengernyi kétséggel küszködik, míg megbolondítja a honvágy, az elszakadás okozta marcangoló fájdalom, addig más részről jól érzi magát, fel akarja fedezni a várost, meg akarja ismerni az itt élő embereket és rajtuk keresztül önmagát. Mint amennyire utálta egész életében, ha egy percre is magára hagyták, annyira nagyon élvezi most itt az egyedüli sétával és gondolkozással eltelő órákat. Megretten szinte saját magától, ahogyan lépésről lépésre ismerkedik saját énjével, ahogy felismeri eget rengető hibáit, ahogy rájön, miért van most ott, ahol tart és mindezeket felismervén egyrészről boldogság telíti el a lelkét, hogy ennyi hosszú év után magától jöhet rá ezekekre a dolgokra, másrészről pedig elrettenti, hogy látja a mamut hibáit és még csak leheletnyi fogalma sincs arról, hogyan is változtathatna hibáin, hibás beállítottságain, egyáltalán az életén, a jövőjén.

Már fél órával korábban ott ácsorog a sarkon, ahol a budapesti kisbuszok állnak meg. Gyurira vár. Megbeszélték sms-ben, hogy találkoznak a busznál. Rettentő hosszúnak tűnik a várakozás, míg befut a kisbusz. Nincs utasa. Gyuriék reggel érkeztek Münchenbe és a napot itt töltik el a buszban való alvással, bevásárlásokkal, másoknak tett szívességek elintézésével. Elvileg 18 órakor van a gyülekező itt, és fél 7-kor indulnak el vissza, Budapestre. Ez alatt az idő alatt tud Ancsa és Gyuri beszélgetni. Tisztázódik az is, hogy a hét két másik napján Svájcba megy a busz és csak hajnalban érinti Münchent, de a hétfő az biztos nap, olyankor mindig a városban vannak, akár már napközben, korábban is találkozhatnak, illetve Gyuri el tud hozni Ancsának csomagokat is otthonról, ha erre szüksége lenne. A fél óra nagyon hamar eltelik, főleg, mert közben érkeznek utasok, akik szintén beszélgetésbe elegyednek a két sofőrrel, van aki csak csomagért jött ki, amit otthoniak küldtek neki. Szóval mindig megtöri valami a beszélgetés zavartalanságát. Anikó így is nagyon örül, hogy találkoztak. Gyuri a biztos pont az ittlétében, aki ha baj van, bármikor haza is viheti őt.

Mire Ancsa hazaér, Edit hasonlóképp, mint tegnap aggodalommal telve fogadja. Időközben Kriszta is itt járt, tudni akarta, hogy tetszett Ancsának a munka. Igen zokon vette, hogy a lány ismét nincs otthon és szinte felháborodással fogadta a hírt, miszerint a lány egy magyar buszsofőrrel találkozik. Az egésznek valami olyasmi íze volt, mintha zavarná az, hogy ilyen gyorsan barátokra lelt itt a lány. Másrészről pedig álljon meg a menet! Nem tartozik ő senkinek sem számadással arról, hogy hol tölti el a szabadidejét, hát még ha annak a valakinek szokása állandóan váratlanul, bejelentkezés nélkül megjelenni. Vessen magára, ha csak úgy beállít és nincs mindenki otthon. Fura ez az egész, és Ancsában negatív érzések keletkeznek, de nem látja át az egész dolgot, nem érti, mi lehet a háttérben, ami miatt Kriszta és Edit is hasonlóképp reagálnak. Úgy érzi, a két nő összeszűri a levet. De miben? Mi lehet, amit Edit eltitkol, és amiben Krisztát fedezi?

Az este tévénézéssel telik. A hajnali 3:50-es kelés rettenetesen brutális Ancsa számára. Ő világ életében szeretett sokáig aludni és az éjszaka közepéig fent maradni. Ez utóbbi szokásán még most sem tud változtatni, amikor tudja, hogy csak pár órácska alvás vár rá. Hozott magával pár könyvet is, de egyelőre még nincs ráhangolódva az olvasásra. Gondolatai száz felé kergetődznek.

Ünnepi mixbejegyzés

2011-12-21T19:55:00.000+01:00

Jobban vagyok, bár a gyomrom még olyanokat fáj, hogy néha a frászt kapom, mi lehet ez. Csak hétfőn maradtam itthon, utána már dolgoztam. Ma lerendeztük a "nagy karácsonyi" bevásárlást, ami főleg innivalókból állt, mert a kajákat úgy terveztem, hogy mindig két napig együk ugyanazt, mert mától jövő keddig, azaz hat napra kellett ebédet kiszámolni és ha minden napra más lenne, annyit ki sem tudok találni. :-) Aki évek óta olvas, tudja, hogy nekem a Karácsony semmit sem jelent és legszívesebben december elejétől legvégéig lelécelnék valami lakatlan szigetre, ahol nem nyomja a rádió az első Adventtől napi 24 órában a karácsonyi számokat és nem lát az ember már szeptembertől csoki Mikulásokat a boltok polcain. Így aztán legalább a munkát elvállaljuk mindketten minden évben. Az idén 24-én csak délig dolgzom, 25-én egész nap és 26-ra kaptunk mindketten szabadnapot. Így az ünnepi ebédnek 26-án kellene lennie, de addig nem várok. Mindegy is. Kétszer töltött káposzta lesz (amit úgy vártam, de a mostani gyomorállapotommal még csak rágondolni sem bírok - remélem, addigra jobb lesz). Egyszer pedig hal lesz - tengeri. Eddig még semmiféle dekorációt nem csináltam itthon, de ma ideje volt már venni legalább fenyőgallyakat a vázába, mert azt azért minden évben feldíszítem. Vettem is kettő hatalmasat, és 5 Eurot volt pofája elkérni az eladónak érte! Pedig még csak nem is ~~arany~~ezüstfenyő!

Tegnap leesett at első hó, ma meg tök meleg volt, szét is olvadt. Holnap szabadnapom van, ami a nagytakarítás és dekoráció szellemében fog eltelni.

Most már állandóan csak az utazásra tudunk gondolni (és abban sem vagyok egészen biztos, hogy nem az ahhoz tartozó idegesség ment-e rá a gyomromra). Karácsonykor elkezdünk pakolni, azaz már most elkezdtem a kisebb dolgokat kosarakba szortírozni. Majd később ehhez lesznek fotók is. :-) Most a legnagyobb fejtörést a fotózás okozza, mert az új géphez való speciális akku, hiába, hogy a leírás szerint 3 napig kellene bírja, nekem egy napig bírta Lanzarotén, és csak kettő van belőle (tekintve, hogy 50 Euron felül van egy darab). A hegyen 4 napig és a szafarin 5 napig nem lesz feltöltési lehetőség. Ezért viszem a régi fényképezőt is, mert ahhoz jó a mezei ceruzaelem is, abból pedig már vettem 20 darabot. :-) Viszont az új géppel sokkaljobb képeket lehet csinálni, nem beszélve a zommról, így fogalmam sincs, mi alapjén döntsem majd el ott, hogy melyik képek nem annyira fontosak és elég hozzá a régi kamera, melyikekhez spóroljak az újjal. Ezt lehetetlen előre kilogisztikázni. Még filózok egy harmadik akku megrendelésén, ami csak 14 Euro lenne, de nem eredeti, csak utángyártott, abban meg nem bízok. Hmmm.

Szilveszterkor is dolgozunk, én aznap estig és 1-én is egész nap, így még csak tervezni sem jut eszembe semmit, éjfélkor le kell majd feküdni.

Egy új élet kezdete - 8. rész

2011-12-21T09:30:00.001+01:00

Nem messze autóznak, az 1972-es olimpia alkalmából épült, akkor modernnek számító, ronda lakótelepi tömbbe. Az egyik tízemeletes panelházban lakik a negyedik emeleten a jugoszláv házaspár: Ljuticék. A nő, mint ahogy Ralf is, szintén MS-ben szenved, csupán 50 éves. Kövér, talán többet nyom száz kilónál is, rosszabb állapotban van, mint Ralf, ő már nem bír egyedül felkelni az ágyból. Ancsa a technika újabb csodájával találkozik, amikor a hálószobában meglátja a széles, beépített szekrényekkel körbeépített hitvesi ágyat. Annak jobb oldali része, ahol a nő alszik, át van alakítva, azaz a matrac alá emelőszerkezetet építettek be, és az ő ágyrésze szintén elektromosan mozgatható, akárcsak ezt Ralfnál is látta. A többi betegnél egyszerű, faráccsal ellátott kórházi ágy volt, de Ralfnál is egy szélesebb, kényelmesebb ágy volt átalakítva ilyen emelhető ággyá. Tehát ránézésre egy teljesen normális ágy volt, míg funkcióit tekintve teljesen megfelelt a betegággyal szemben elvárt tulajdonságok kritériumainak. Ami pedig fontos, a szoba, a környezet megőrizte ezáltal a természetességét, és nem vált az ápolt személy otthona rideg kórteremmé. Ez a megoldás különösen tetszett Ancsának. Igaz, mire ideértek Fr. Ljutichoz, Ancsa már a lelki ereje tartalékainak végén járt. Nem azt várta a mai naptól, mint amit eddig kapott. Ő azt gondolta, hogy egy napon elmennek talán 3-4 idős emberhez, akikre bőven van 1-2 óra idejük. Ezzel szemben még csak tíz óra múlt, de már Marathont futottak az idővel és munkájukat kapkodva végezték, hogy az idő szorításában mindenhova pontosan megérkezzenek. Nem léphetik túl azt az időt sem egy-egy ember ápolásánál, amit a betegbiztosító által megállapított ápolási fokozat megenged. Ebből három van. A legnehezebb ápoltakra is maximum egy óra juthat, annyit fizet a betegbiztosító. Minden idő, amit ezen felül ráfordítanak, vagy elvész, nem fizet érte senki sem, tehát az ápolócég ajándékba adja az illetőnek, vagy ki lehet számlázni külön számlán a páciensnek, amennyiben az illető módosabb és van lehetősége rá, hogy ezt a számlát ki is fizesse. Az egyedül élő egészen idős embereknek általában nagyon kevés a nyugdíja, és mivel ma már az is kiderült, hogy itt szinte senkinek sincs saját tulajdonú lakása, hanem mindenki bérli a lakást, ahol akár 50 évet is leél, ezért a keresetük vagy nyugdíjuk túlnyomó részét a bérleti költségre adják ki, ami itt, az ország legdrágábbnak emlegetett városában az egekig szökik.

Ancsa úgy képzelte el, hogy kizárólag dúsgazdag emberek engedhetik meg maguknak a házi ápolás luxusát (ilyesmi még csak fel sem merült benne, hogy itt ezt a betegbiztosító kifizeti), akik kacsalábon forgó villákban élnek, akikhez bejárónő jár, külön kertész és szakács dolgozik a házban. Azt gondolta, hogy azok az emberek, akikhez odamennek, nem lehetnek nagyon rossz állapotban, hiszen akkor nem lenne megoldható az otthoni ápolásuk. Nem tudta ő azt, hogy ilyen modern segédeszközök állnak rendelkezésükre. Ahogy ma egymás után sorjában látta a rosszabbnál rosszabb állapotban lévő és részben borzalmasan elhanyagolt körülmények között élő embereket, el sem hitte, hogy a gazdagnak hitt Németországban van. Egyszerűen úgy érezte, hogy egy rossz álomba csöppent és mindez nem lehet a valóság. Amit lát nyilván csak egy rossz vicc része.

Ljuticék harminc éve élnek Németországban, mégsem beszélnek németül. A férj egy szót sem, az asszony egy keveset. Ancsa fel nem foghatja ezt a tényt. Hiszen éveken át, míg nem voltak betegek, nekik is dolgozniuk kellett itt a megélhetésért. Hogyan dolgoztak a nyelvtudás hiányával? Hogyan jártak hivatalokba ügyeket intézni, hogyan mentek orvoshoz? Egyáltalán hogyan tudtak talpon maradni egy idegen országban ilyen hosszú időn át a nyelv ismerete nélkül??? Gyerekeik itt születtek, ők jól beszélik a nyelvet és mindig a segítségükre voltak, de most már ők is felnőttek és élik a saját életüket. Itt teljesen természetes az, hogy a beteg, segítségre szoruló szülőket vadidegen emberek ápolják, hogy ezek az idegenek kulccsal járnak be a lakásba. Itt nem törik magukat halálra a gyerekek azért, hogy mindent megtegyenek szüleikért, akik egykoron őértük tettek meg mindent.

A férfi is le van százalékolva, reumás, komoly csontritkulása is van, szinte mindene fáj. Egy 22 éves lányt rendeltek ide (újsághirdetés folytán) Zágrábból, aki segít nekik a háztartásban, ezért külön szobát kapott a nagy lakásban, kap ételt- italt, kevéske fizetést is és délutánonként pár órányi szabadidőt, amikor a városban szórhatja a pénzét, vagy német nyelvtanfolyamra jár. Dana nyugodt, barátságos, mindig jókedvű teremtés, és máris jobban beszéli az idegen nyelvet, mint munkaadói.

A terjedelmes testű asszony, Jelena reggelente elmerevedve fekszik az ágyban, akár csak egy fatuskó. Éjszakára pelenkát kap, mint a csecsemők, mely reggelre megtelik vizelettel. Mosdatását az ágyban az intim területekkel kell elkezdeni, mert később a fürdőszobában nem tud többet felkelni a tolószékből. Ma zuhanyzós nap van, így más sorrendben zajlik az ápolás menete, mint rendesen. Normálisan az ágyban kell előbb megmosni a nemi szervei környékét, majd az ülepét, a lábait és alsótestét fel kell öltöztetni, majd a csukott wc-székre átemelve ki kell vinni a fürdőszobába, ahol a mosdónál a szokványos módon lesz megmosdatva, majd felöltöztetve.

Ancsa döbbenettel teli arckifejezéssel húzódik a háttérbe, ahogyan nézi, hogy a nálánál is vékonyabb termetű Hanna milyen könnyednek tűnő mozdulatokkal emeli ki a saját súlyának kétszeresét mérő Jelenát az ágyból, a mellé állított kerekes toilette-székre. Hátrafelé menetben húzza ki a székkel a nőt a szűk fürdőszobába, majd a széket a zuhanyzólift mellé állítva ismét lazának tűnő mozdulattal emeli át a vaskos termetű nőt a zuhanylift ülőfelületére. Ez az alkalmatosság úgy néz ki, mint egy mezei szék, mely tapadókoronggal ellátott masszív lábakon áll a kád aljába rögzítve, ülőfelülete egy nagy széles, fehér műanyag lap, melynek kétoldalt mozgatható szárnyai a kád szélei fölé simulnak. Magas háttámlájára van hátul felszerelve az újratölthető akkumlátor, melyből a távirányító vízhatlan műanyaggal bevont, elektromos zsinórja tekereg kifelé. Amint az irányító lefelé mutató nyíllal ellátott gombját nyomva a lift (az ülés) lassan, halkan berregve leereszkedik a kád alja felé, addig az ülőfelület két oldalán található szárnyak felfelé és befelé hajolva engedik, hogy a széles ülés keskenyebbé válva beférjen a kád két fala közé, és a háttámla eközben egyre nagyobb szögben dől meg hátrafelé, hogy mire a szerkezet a kád aljába ér, a rajta ülő személy félig fekvő állapotban gubbaszthasson a kád aljában. Jelena ferdén, és túlságosan elől ül a „szék” szélén, így Hanna egy másodperc töredéke alatt, a leges legnagyobb természetességgel pattan fel sportcipős lábaival a kád peremére, annak két, kiszélesedő hátsó sarkába áll, majd előrehajolva Jelena hóna alá nyúl és feljebb illetve hátrébb húzza a nehéz asszonyt a lift ülőfelületén.

Ahogy Ancsa ott áll a fürdőszoba egyik hátsó sarkában, úgy érzi, hogy ez az a pillanat, amikor felidéződik benne régi, ápolónői munkája iránt érzett utálta és arra gondol, hogy ő képtelen lenne porckorongsérves gerincével ezt a szerencsétlen nőt emelgetni. Ott áll és a kétségbeesés önti el teljes testét, hogy pillanatok alatt a hangok és benyomások csak egy távoli filmként peregnek, ő pedig kívülállóként érzi magát, mintha egy üvegablakon át tekintene csak be, ebbe a valószerűtlen jelenetbe. Menekülni akar, minden gondolata az, hogy ki innen, el innen. Lábai elnehezednek, úgy érzi, mindjárt kisiklanak alóla. Miért csapták be így? Miért nem kapott elég információt Krisztától arról, hogy mi vár itt reá? Menekülni akar innen, de nincs hová. Ép elméje megtartóztatásra kényszeríti, de szemeiben könny gyűlik, és utálkozva nézi végig a zuhanyozás jelenetét. Itt, most, ebben a pillanatban tudja, hogy ő nem akarja ezt csinálni. Hogyan is képzelhette még otthon, hogy képes lesz erre egy éven keresztül, amikor már most, pár óra eltelte után minden porcikájában visszakozik ettől a munkától. Haza akar menni. Édesanyjára és barátaira gondol és rejtett mozdulattal keni el a szeméből kicsorduló könnyeket, hogy Hanna észre ne vegye kétségbeesését. Elvégre pénzt akar keresni, nyelvet akar tanulni. Önállóságra akarja szoktatni magát. Mindennek ez lenne az ára? És ha igen? Akkor így kell lennie. Végig kell csinálnia!

Megborzongva gondol bele, hogy egy hét múlva már egyedül fog itt küszködni a 100 kilós nővel. A hajszárító erős hangja hozza vissza gondolatainak mélyéből a valóságba. Teljesen összetörve áll ott, magába roskadva, árvának és kiszolgáltatottnak érzi magát. Haza vágyakozik minden porcikájában.

A hajszárítás után öltözteti csak fel Hanna Jelena felsőtestét, majd alulról is combközépig, és amikor a kádliftről felemeli, hogy áttegye a wc-székre, akkor kéri meg Ancsát, hogy amíg ő a nőt tartja, törölje gyorsan szárazra alul és húzza fel rá a pelenkát és a nadrágot. Ezután ráejti a székre és amikor fogmosás és arckrémezés után kiviszi az időközben gőzfürdővé vált fürdőszobából, akkor ismét fel kell állítsa a nőt, hogy Dana ki tudja húzni alóla a wc-széket és alá tudja gördíteni a tolószéket, mely a fürdőszoba ajtaján nem fér be.

Jelena, férje Vlado, és Dana asztalhoz ülnek reggelizni, Hannáékat is invitálják. A reggelihez való zsemléket Hanna hozta (útközben ugrottak be egy pékhez). Kávéval és zsemlével kínálják Hannáéket, és a jelenet bensőségességéből látszik az, hogy ez nem csak a mai nap történik így, hanem minden napon. A horvát család nagyon szívélyes. Ancsáék tíz perce leülnek a reggeliző asztalhoz, majd menniük kell tovább. Már majdnem 11 felé jár az idő. Most vissza kell menni az iroda környéki betegekhez. Elsőként Fr. Reischhoz mennek, aki ellátja magát, azaz egyedül mosakodik, reggelizik, csak nem tud felöltözni, mert fájnak a végtagjai. Köntösben ücsörögve vár rájuk. Kedves, érdeklődő típus. A felöltöztetés után még a tablettáit kell neki kiosztani. Tíz perc, ennyi volt. Utána visszatérnek Bergmann nénihez, ki kell cserélni a pelenkáját és elé kell tenni a házhoz kiszállított, speciális melegen tartó dobozban lévő ebédjét és össze kell keverni egy pohárba, fele-fele arányban világos sört és citrom ízű vizet (limonádét), ezt issza a néni az ebédhez. Ancsa nagyot néz, hogy az ápolók már ebédidőben sörrel itatják az idős embereket, de Hanna elmondja, hogy ez a limonádés sör – amit itt Bajorországban nagyon kedvelnek az emberek és Radlernek nevezik – sok embernek olyan, mint egy üdítő ital és teljesen természetes annak bármilyen napszakban való fogyasztása.

Egy új élet kezdete - 7. rész

2011-12-20T10:18:00.001+01:00

Eljött a hétfő reggel. Ancsa első munkanapja lesz ez. Eddig még Edit sem dolgozott önállóan, minden nap a német kollégákkal ment együtt, hogy azok betanítsák őt. Hajnali 3 óra 50-kor kelnek fel. Brutális időpont. Ancsának különben sem erőssége a korán kelés, teljesen bele tud betegedni a kevés alvásba, főleg mert késő éjjelig fent maradó típus és ezen a szokásán képtelen változtatni. Még ha nappal fáradt is, estére ismét felelevenedik és nem kívánkozik az ágyba. A 4:55-ös S-Bahnt kell, hogy elérjék, amivel 5:20-ra érnek be a pályaudvarig. Ezen az első napon félreértelmeznek valamit és nem szállnak fel a pályaudvar előtt a villamosra, hanem mennek egy megállót a metróval, majd ott szállnak át ugyanarra a villamosra, amiről valamilyen okból azt gondolták, hogy a pályaudvarnál nem áll meg. 5:40-re kellene az irodánál lenniük, de sikerül már az első napon elkésniük. Ancsa a világ legpontosabb embere, és nagyon utálja azokat, akik el szoktak késni. Szégyenkezik is, de nem tehetnek róla. Nem csináltak főpróbát, hogy mennyi ideig tart ez az egész út az irodáig. Így is nagyon korán keltek fel és indultak el. Az iroda előtt már idegesen ácsorog a két kolléga, akikkel külön-külön válva munkába indulnak. Edit, a már több mint 13 éve itt élő albán sráccal, Besimmel indul el, Ancsa pedig a főnök élettársnőjének, Hannának az autójába ül be. A bemutatkozás után Hanna első kérdése, hogy mit tud a lány eddig a munkáról.

- Péntek este elhozott minket Kriszta az irodához és Martin meghívott minket vacsorázni, ott már beszéltünk mindenről.

- Martin a férjem! Tudod, ugye?

- Áhh, tényleg? Nem tudtam.

Ezután rövid csend uralkodik az autóban. Ancsa belül elneveti magát. Hát ez meg mi akart lenni? „Az az én férjem, rá ne ugorj!“ Micsoda féltékeny tyúk ez? Mellesleg Edittől tudja, hogy Martin nem is a férje Hannának, csak az élettársa és közösen vezetik a céget. Ancsát a legkevésbé sem érdekelné Martin.

Végtelen hosszúnak tűnik az út az első klienshez, és mivel egész úton beszélget, ismerkedik a két nő, Ancsának semmi sem marad meg a fejében a hajnali város sötétjében megtett hosszú autókzásból.

Reggel 6 órakor kell elkezdeni a munkát Frau Mantuccinál. A 80 feletti hölgy, nevével ellentétben nem olasz, már régen elhunyt férje volt az. A családi házba kulccsal mennek be és az ajtó mögött vad kutyaugatást hallani. Anikó Hanna mögé húzódik. Nagytermetű hegyesfülű dog vicsorít rájuk. Gyorsan átmennek a kis előtéren és bemennek a földszinti lakásba. Az előtérből lépcső vezet fel az emeleten lévő külön lakásba, ahol Fr. Mantucci lánya él. Az idős asszony egy kórházi betegágyban fekszik. Hanna bemutatja Ancsát, a lány pedig a sarokba húzódva fogyeli az eseményeket. Az idős hölgy teljesen el van merevedve a reumától. Hanna előbb kiüríti a vizeleteszsákot, majd könnyed mozdulatokkal fordítja ki a nőt fektéből az ágy szélére, ülő helyzetbe, és ugyanolyan könnyedséggel, mintha a nő pehelysúlyú lenne, emeli át az ágy mellett álló toilette-székre. Ez utóbbi egy olyan, kis kerekekkel ellátott, mozgatható szék, melynek ülőlapját felemelve, egy másik ülőlap található rajta, közepén egy nagy lyukkal, mely alá vödröt lehet beilleszteni. Amelyik beteg ezt nem vécének használja, annál alkalmas tolószéknek is. Hanna kitolja Fr. Mantuccit a fürdőszobába és vizet ereszt a mosdóba. Ancsa a háttérből figyel. Hanna leveszi az idős asszony hálóingjét és elkezdi mostadtni, mosdókesztyűvel: előbb az arcát, nyakát, karjait, mellét, hátát…majd bekrémezi mindenét és felöltözteti felsőtestét. Ezután Hanna megmossa a lábait, bekeni azokat is, majd a néni a mosdókagylóba kapaszkodva reszkető lábakkal feláll, és Hanna megmossa alul is. Felöltözteti a nőt, lábszárára csatolja a másik, keskenyebb – nappali – vizeleteszsákot. A nő még fogat mos, öblöget, bekeni az arcát, fésülködik és Hanna átülteti egy kényelmesebb tolókocsiba – amiben majd az egész napját eltülti – ezzel tolja ki a konyhába. Már érkezésükkor felhúzta Hanna a lakásban az összes redőnyt és kinyitotta a kertajtót, hogy szellőzzön. Odakészíti a kávét és a pirítóst, közben rendberakja az ágyat és nekiáll a reggelikészítésnek. A hölgy két szelet piritóst eszik, vajjal és lekvárral, és vérnarancsot kell neki csavarni az elektromos facsarógéppel. Ki kel rámolni az előző napról a mosogatógépben maradt, elmosogatott, tiszta, száraz edényeket, oda kell tenni az asszony tányérjára a gyógyszereit és az elkészített reggelit. Mindezek után nem elfelejteni becsukni az erkélyajtót, az asztalra tenni a friss napilapot, és elmenetkor kivinni a szemetet. Mindez nem tűnik túl nehéz feladatnak, csak rengeteg apró részlet van, hogy a hölgy, melyik testápolót szereti, hány kanál kávét szeret a híg, vizes kávéfőzetbe stb. Van, mit megjegyezni, talán a legjobb lett volna egy jegyzetfüzettel jönni, de mivel ez nem jutott Ancsa eszébe, most jobb oadfigyelni.

Fr. Mantuccitól visszamennek a hosszú úton az irodához. A legtöbb ápolt az iroda körüli háztömbökben lakik, most ők következnek szépen sorjában. A következő, majdnem 90 éves hölgy Fr. Höpp. Egyedül él az iroda feletti ház egy hatalmas nagy, ürességtől kongó lakásában, és az övé az egész régi, belső udvaros lakóház, a többi lakást bérbeadja. Persze ő már nem képes ezen ügyek intézésére, ezeket valamelyik rokona rendezi helyette. A kedves néni olyan süket, hogy torka szakadtából kell, hogy kiabáljon vele Hanna. A néni nem szeret korán felkelni és mosakodni még kevésbé sem, így békén is hagyják, egy héten kétszer feljönnek hozzá zuhanyozni, az elég. Az ágyban fekve böki meg Hanna az ujjbegyét, hogy ellenőrizze a vércukor szintjét, majd a kapott érték arányában kell neki egy táblázat segítségével inzulin injekciót adni. Közben meg kell főzni a kávét és elkészíteni a reggelit, mely három fél zsemléből áll. Mindegyik félre más-más kerül, így egyikre diétás lekvár, másikra felvágott, harmadikra pedig keménytojás. Míg a kávé ás a tojás fő, rá kell venni Fr. Höppöt, hogy keljen fel és üljön rá a wc-székre, miután ott elintézi a dolgát, kap egy friss pelenkát és a székkel együtt kitolja őt Hanna a konyhába, ahol majd reggelizni fog és később saját maga tántorog vissza egyedül az ágyba. A lakás minden négyzetcntimétere le van fedve csúf szürke padlószőnyeggel. Nem csak a szobák, hanem a wc, a fürdőszoba és a konyha padlója is. Ilyet még sosem látott Ancsa, micsoda egy hülye szokás. Az utóbbi három helyiségben már olyan koszos a szőnyeg, hogy sokkal sötétebb a többi társainál, és tele van ronda foltokkal, egyáltalán nem higiénikus megoldás, a praktikusságáról meg ne is beszéljünk. Míg Fr. Matuccinál 45 percet töltöttek el, addig Fr. Höppnél 15-öt és máris rohannak át az utca túloldalán lévő régi tömbházakhoz, melyek zárt udvart vesznek körbe.

Itt Herr Pfeifer következik sorra. Szintén 90 éves öregapó, akinek számtalan betegsége van, de még tud mozogni valamennyire. A felesége majdnem tíz évvel fiatalabb és totálisan híperaktív, jobbra-balra futkározik, idegesen leskelődik Hannáék után. Ők svábok és ennek megfelelően egy teljesen sajátos nyelvjárást, a sváb dialektust beszélik. Ancsa a felét sem érti a beszélgetésnek, annyira egyedi kifejezések vannak ebben a dialektusban. A lakás úgy van berendezve, mintha 40-50 évvel ezelőtt rendezték volna be ilyennek és azóta semmit sem változtattak volna. A padlószőnyeg-hisztéria itt is ugyanúgy fellelhető minden helyiségben, sőt még az erkély köve is azzal van lefedve. A házaspár tegezi Hannát és teljes természetességgél rögtön Ancsát is. Az öregasszony rettentően kiváncsi, azonnal mindent tudni akar Ancsáról és csak kérdez és kérdez. Hanna elsőként itt is a katéteres zsákot üríti ki, majd kisegíti az ingatag öregapót az ágyból és két mankó segítségével mennek ki a nagyon keskeny, hosszúkás fürdőszobába. Az idős úr a mosdó előtti hokkedlire ül, ott mosdatja meg Hanna, hasonlóképp, mint Fr. Mantuccit mosdókesztyűkkel. A férfi ezután anyaszült meztelenül sétál végig a lakáson és a régi olajkályhával, 32 fokosra befűtött nappali fotelébe huppan. Hanna ott öltözteti fel. Neki is a lábszárára erősíti a nappali (kisebb) vizeletes zsákot. Az öregre sorban kerülnek rá egymás után a ruharétegek: alsó trikó, flaneling, vastag kötött pulóver, alsónadrág, hosszú jégeralsó, nadrág, vékony zokni és vastag kötött zokni. 20-30 percet töltenek itt, és rögtön átsétálnak a szomszédos házba, Fr. Seibl-hez.

Ez a banya hihetetlen, mit művel. Egy igazi boszorka! Fr. Seibl egy 92 éves, alacsony termetű hölgy, aki vállig érő ősz haját még most is vörösre festeti. A lakás csak egy szobából áll, így a nappalinak nevezett résztől az ágyat egy függöny választja le. Ezen kívül van egy parányi főzőfülke és egy kis fürdőszoba. Fr. Seibl szigorú szabályok között él és ezek betartatásával bolondítja meg az ápolószemélyzetet. Az újonnan érkezettek, szemében szálkák, külön élvezettel egrecíroztatja őket, így Ancsát is. A kis, törékeny öregasszonyt ki kell segíteni az ágyból, majd a rollátorral (ami egy kerekes járókeret, melyre rá lehet támaszkodni, miközben az illető maga előtt tolja – rendelkezik bevásárlókosárral és fékrendszerrel is) kikecmereg a fürdőszobába. Ez alatt be kell készíteni neki a kávét, melyhez pontosan két teáskanál kávét és két teli bögre vizet kell adni a kávéfőzőbe, elő kell venni a hűtőből a vajat és a felvágottat, szelni kell két halvány vékony szelet kenyeret. Ki kell nyitni a balkonajtót és be kell kapcsolni a rádiót. A néni rosszul hall, ezért a rádiónak üvöltenie kell. A mosakodás a szokásos módon, mosdókesztyűvel a mosdó elé állított hokedlire ülve történik. Mindennek megrögzött sorrendje és rituáléja van, amiben tilos hibázni. Az öregasszony kis erőtlen teste még most is izmos és kisportoltságról árulkodik. A bekrémezés veszélyes terület! A felső testét testápolóval kell bekenni, a lábait mormotazsírral, a térdkalácsait izületi fájdalmakra való kenőccsel. Majd szintén begyakorolt sorrendben kell felöltöztetni, előbb bugyit kell rá adni, majd egy kombidressz szerű alkalmatosságot, mely úszódresszre hasonlít, felül külön ki van alakítva a melltartórésze, alul pedig nyitott, akasztók lógnak rajta. Az egész nagyon csúnya barna színű, gumírozott, olyan szűk, hogy alig lehet ráhúzni a sovány teremtésre. Ezután következnek a csúf barna kompressziós harisnyák, melyeket az öregasszony csipkés felső gumirésszel rendelt meg. A harisnyákra rá kell csíptetni két-két csiptetőt, majd a kombidressz aljához kell csipeszelni (strapsz-nak hívják ezt). Felöltöztetés közben semmi sem érhet a padlóhoz, mert az már koszosnak számít és ő pedig a mosdás után ugyebár tiszta. Ezután következik a szoknya, aminek felvétele valóban akrobatamutatványt igényel, hogy ne érjen a földhöz közben, majd a hosszú ujjú blúz, melyet mérnöki pontossággal kell begombolni, és végezetül a kötött kardigán. Mire bemennek a szobába és az asszony a kanapéra huppan, addig csukva kell, hogy legyen már az erkélyajtó, meg kell legyen vetve az ágy, hibátlanul, a paplant félbehajtva kell az ágyra teríteni és mindezt egy pokróccal, makulátlanul, minden ránc nélkül leteríteni. A kávé is készen áll, tálcára pakolva kell behozni neki a reggelit, a tálcáról pedig semmi sem hiányozhat. Az asszony sosem mond köszönetet, nem beszél, csak annyit, amennyit muszáj, de akkor is csak rosszízű megjegyzéseket képes tenni. Nem egy könnyű eset. Jó fél órát töltenek el nála és ismét csak két házzal sétálnak odébb, ahol a földszinten lakik Fr. Bergmann, aki szintén 90 felett jár és egyedül él. A humoros öregasszony teljes mértékben süket, semmiféle kiabálás nem segít a vele való kommunikációban. Nagyon régimódian berendezett lakása van. A kisszobában egy kanapén alszik. Hannáék, mint a legtöbb esetben, hozzá is kulccsal mennek be a lakásba. Mielőtt felébresztenék, előkészítik itt is a kávét. Nincs kávéfőző, ezért lábosban kell vizet melegíteni a tűzhelyen. Ezután felébresztik az idős hölgyet, aki nehézkesen, de még a rollátor segítségével mozog. Feltápászkodik az ágyból, és kidöcögnek vele a mosdóba. A mosdónál állva gyors, macskamosdásra kerül sor (alaposabb nem mosdatják meg, mert egy héten háromszor zuhanyozni kell), pelenkát kell rajta cserélni. Ez utóbbi általában annyira átázik reggelre, hogy sokszor ágyneműt is frisset kell húzni. Majd a konyhai széken ülve erőszakolja rá Hanna a nénire a combig érő erős kompressziós harisnyát (ez általában ödéma elkerülésére vagy a trombózis megelőzésére szolgál). Minden ember esetében méretet vesz a gyógyszertár és pontos méretek alapján készül el az egyénre szabott harisnya, melynek ára a csillagos egekbe szökik, de szerencsére árának nagy részét átvállalja a betegbiztosító. Azt, hogy mennyire legyen szűk, illetve menyire erős gumiból legyen, az orvos írja elő, annak függvényében, hogy milyen célt kell, hogy szolgáljon. Fr. Bergemann esetében ez a harisnya olyan hatást kelt Ancsában, mintha egy elefántra akarnák felhúzni a zsiráf harisnyáját. Fr. Bergemannak alaktalan, vaskos elefántszár lábai vannak. A harisnyákat valóságos kínszenvedés felhúzni rá és legalább tíz percet vesz igénybe a művelet. Fel kell húzni a lakás redőnyeit, reggelit kell készíteni, oda kell adni a néni gyógyszereit, meg kell várni, míg azokat le is nyeli és munka végeztével ki kell vinni a szemetet. Ha összegyűlik egy nagyobb adag mosnivaló, akkor reggel be kell kapcsolni a mosógépet is és majd délben kikapcsolni, és felakasztani a ruhát száradni.

Ismét kész vannak egy kliensnél, és megint csak pár száz métert kell gyalogolniuk a következő idős emberhez, Herr Stanglhoz, aki szintén a 90-venes éveibe lépett, egyedülálló idős férfi. Korához képest fürgén mozog, és elsőre humorosnak vélt egyéniségén hamarosan csorbát üt Ancsa szemében a nők iránti heves érdeklődése és parázna megjegyzései. Az idős úr még jól ellátja magát, csak ahhoz elég szenilis már, hogy képes legyen bevenni a megfelelő tablettákat. Így nála a csak a kávét kell bekészíteni, az ágyat rendbe tenni és a gyógyszereket egy pohár víz kíséretében a kezébe nyomni. Talán tíz percet töltenek el Hannáék nála, majd ismét autóba ülnek és pár percnyi autókázás után érkeznek meg egy modernebb, újépítésű házakból álló tömbhöz, ahol Herr Brendelt fogják meglátogatni.

A 49 éves férfi két szobás modern lakásban él 73 éves édesanyjával. Eleinte csak átjárt hozzá az anyja segíteni, de most már kénytelen feladni saját lakását és a nap 24 órájában kiszolgálni fiát, akinek állapota rohamosan romlott az utóbbi években. A középkorú férfi sclerosis multiplexben szenved. A központi idegrenszert megtámadó és roncsoló betegség nevét a németben fordítva, mint a magyarban: Multiple Sclerosa-nak mondják, egyszerűen, lerövídítve pedig mindeki csak MS-nek emlegíti.

Szóval, ez a kedves, vidám természetű férfi már hosszú évek óta szenved ebben a betegségben. Ralf Brendel sikeres filmoperatőr és fotográfus volt, addig a pillanatig, amíg a betegség 30-as éveinek derekán váratlanul eluralkodott rajta. Most alig képes önállóan mozogni, és a szavakat sem tudja már rendesen formázni, nehezen érhető, mit beszél. Segítséggel felkel az ágyból, a rollátorral kiballag a picike fürdőszobába. Nyílt, barátkozó típusú ember. A mosdó előtti hokedlin ül, miközben Hanna segít a mosakodásban. Őt is kétszer zuhanyozzák egy héten. A többi napon elegendő a mosdókesztyűvel való mosdatás. Ancsa a mai nap során sorra döbbent meg egymás után, hogy ezek az emberek beérik ennyivel, hogy egy nedves rongydarabbal végigtörölgessék őket. Ő el sem tudná képzelni, hogy naponta ne zuhanyozzon, néha napjában akár kétszer is. Olyan érzése van, hogy ezek a beteg emberek a mosdókesztyűvel való mosdatás után sem illatoznak jobban, magyarul szerinte ugyanolyan ápolatlanok maradnak, annyit ér ez a mosdatás, mint halottnak a csók. Bele sem fér a tudatába, hogy egy általa magasan fejlett kultúrájú országnak megítélt helyen, hogyan érhetik be emberek – még ha kiszolgáltatottak is – ennyivel? Mindent megkapnak a betegbiztosítóktól, ami az otthoni ápolásukat segítheti. A rollátoron kívül minden egyes ápoltnál teljesen hétköznapi dolog az elektromos emelő berendezéssel rendelkező betegágy, melyet nem csak fel és le lehet gombnyomással mozgatni, hanem külön emelhető, süllyeszthető a fejtámlája illetve a lábrésze is. Hogy megelőzzék a hosszas, egyhelyben való fekvés által kialakulható felvekvést, a legtöbb ápoltnak egy speciális levegővel töltött matraca is van az ágyon, melynek keménységét egy, az ágyra felszerelt elektromos érzékelő és pumpa szabályozza. A matracban lévő levegő nyomása hullámszerű mozgással váltakozik, hol az egyik helyen lesz puhább, míg a másikon keményebb, hol fordítva, ezzel biztosítva, hogy a rajta fekvő páciens bőre sose legyen hosszabb ideig egy pontban erős nyomásnak kitéve. A betegek szerint ez hasonló érzés, mintha egy vízágyon feküdnének, mások szerint pedig utálatos érzés, mert az ember elveszíti a teste feletti uralmat, szédelegve ringatózik a légmatracon, miközben nem érzékeli igazán, hogy milyen pózt is vett fel. Olyan lebegésféle érzés lehet. Előbbieken kívül rendelkezésre áll a wc-szék, kényelmes nappali illetve utcai, több funkciós tolószék, fürdőkád lift – ami nagyon fontos a zuhanyoztatáskor…és még sorolhatnám. Ancsa ezeknek az eszközöknek egy részét még a több éves kórházi munkája során sem látta soha életében, ezért megdöbbenve és hitetlenkedve áll ezekkel e készülékekkel szemben, alig bírja elhinni, hogy mindezek a modern és bizonyára pokoli drága eszközök egyszerűen minden rászoruló embernek a rendelkezésére állnak az otthoni ápolásban. Hol van ettől még Magyarország? Hiszen Ancsa eddigi életében még mozgó ápolószolgálatról sem hallott.

Hanna és Ralf tegeződnek, és a férfi Ancsát is rögtön tegezi, Ancsa pedig viszont tegezi őt. A férfi rögtön magyar szavakat akar hallani és tanulni Ancsától, az első pillanattól szimpátia alakul ki közöttük. A mosdatás és felöltöztetés után Ralfot a nappali szobába tolják, ahol az édesanyja alszik a keskeny kanapén. A reggeli és a gyógyszerek beadása már az anyja feladata. Hannáék távoznak.

Egy új élet kezdete - 6. rész

2011-12-19T10:14:00.000+01:00

Másnap délelőtt a lány csak a telefonfülkéig sétál el és felhívja édesanyját, majd nekiáll legjobb barátainak egyenként leveleket írni. Ebédre mélyfagyasztott ételt eszik. Editnek még van ebédje, abból, amit a férjével együtt főztek. Ancsa kimossa pár dolgát kézzel. Ez elég gyötrelmes lesz így hosszútávon. Délután megint bemegy a városba, most sokkal izgatottabb, mint az eddigi pár napban bármikor is volt, mert ma Melanieval találkozik.

Melanie annál a cégnél dolgozik, melynek magyar leányvállalatánál volt Anikó pár évet. Melanie volt Ancsa németországi partnere, nála rendelte meg az alkatrészeket, vele beszélt telefonon, ha valami megbeszélnivaló ügy volt. A két fiatala nő hamarosan nagyon szimpatikuks lett egymásnak és a munkakapcsolat mellett magán levelezesbe is kezdtek, ami már 2-3 éve zajlott közöttük és Ancsa ideutazása előttig folyamatos volt.

Anikó már a második napon felhívta Melaniet és megbeszélték a találkozót. Melanienek hétvégén mellékállása van egy virágüzletben a főpályaudvarnál, ezért ott beszélték meg a találkozót, délután 2 órakor. Ancsa nagyon várja már ezt a pillanatot, hogy megismerhesse levélbarátnőjét a valóságban is és egy egészen biztos pont legyen az itteni életében, aki kiismeri magát és akire mindenben számíthat.

Melanie rendkívül kedves lány. A pályaudvartól elindulnak sétálni, de Melanienek ehhez nem sokáig van kitartása a hűvüsödő délutánban, javaslatára egy közeli teaházba ülnek be. A hely hangulatos és véget nem érő szóváltásokba elegyednek. Mindkettőjüknek olyan sok mondanivalója van, amit levélben nem lehetett leírni. Az idő rohan, a tea elfogy. Melanie meghívja magához Ancsát. A Sendlinger Tor Platzon szállnak metróra és Ancsa soha életében nem tudná már felidézni, hova is utaztak az ismeretlen városrészeken át.

Melanie kicsi, egyszobás lakást bérel, mely kissé zsúfoltan van berendezve. Barátja, akivel viharos a kapcsolata, hol itt lakik nála, hol meg nem. A nála több, mint tíz évvel idősebb válófélben lévő szíriai férfi fél 6 óra körül állít be. Nagyon rosszul beszéli a németet, Ancsa alig tudja megérteni és valamiért a férfi hazatérte óta feszélyezve is érzi magát, mint egy idegen egy régóta összekovácsolódott pár között. A 45 éves autószerelőt valamiféle negatív aura veszi körül. Ancsa rögtön falat emel kettejük közé, valahogy nem is kívánja ezt a rejtett agressziót kisugárzó embert jobban megismerni. Melanie nem fogy ki az ötletekből. Hamarosan felveti, hogy menjenek el vacsorázni egy közeli görög étterebe. Ancsa már inkább hazamenne és éppen nemet mondana, de a görög szó lebénítja. Nem bír ellenállni a csábításnak, mert nagyon szereti a görög ételeket és kíváncsi rá, hogy milyen lehet itt Münchenben egy görög taverna. Így elindulnak hármasban autóval. Melanie és Antonis vibráló szóváltásaiból alig ért meg valamit. Túl gyorsan beszélnek, a nő erős felsőbajor, a férfi szíriai akcentussal. A már évek óta tartó párkapcsolat hol mélypontra érkezik és egy időre megszakad, hol ismét a fellegekben járnak. Amolyan se veled – se nélküled kapcsolatnak tűnik ez. Régebbi levelezéseikből arra is emlékszik Ancsa, hogy Melanie egyik évben Szíriában töltötte a Karácsonyt a férfival és családjával. Furának tartja, hogy az ottaniak elfogatdák a férfinak a német lánnyal való kapcsolatát, miközben már régen elhagyott feleségétől el sem vált.

Az étterem leveszi Anikót a lábáról. Mintha csak Görögországban lennének: ión oszlopok, görög múzsák szobrai, festmények az Akropoliszról, görög zene és a felszolgálók is mind görögök. Ancsa hamar kiválasztja az étlapról a grillezett polipot, ami isteni finom, de mégsem tudja magát igazán jól érezni a különös pár társaságában. Melanie fizeti a vacsorát és ezután elviszik még az egyik közeli S-Bahn állomásra és útbaigazítják, hol kell átszállnia másik vonatra.

A lány este 8 után érkezik haza. Edit már aggódott miatta és kishíjja annak, hogy le nem szídta. Ancsa nem tudja, hogy az irígység beszél-e belőle, mert ő egyedül maradt itt, vagy valamiféle féltékenység, azért, mert neki rögtön vannak itt barátai, míg neki csk a férje van, aki nem lehet itt vele. Nem tudja, de azt érzi, nagyon is erősen benne van a levegőben, hogy Edit zokszavait a késői hazajövetel miatt nem az aggodalom szülte, hanem valamiféle féltékenység.

Délután náluk járt Kriszta, hogy odaadják neki a pénzt, amit a közvetítésért kér. Szinte felháborodottan reagált, amikor Edit közölte vele, hogy a lány a városban találkozik valakivel. Kérte Editet, hogy ha Ancsa hazajön, küldjön neki sms-t és eljön újból.

Mikor megérkezik, szinte felelősségre vonja a lányt, hogy milyen emberekkel találkozgat itt, hiszen ő dolgozni jött ide, ne csavarogjon. Ancsa nem tud a dologgal mit kezdeni, nem kisgyerek már, nem is internátusban van, felnőtt, saját döntéseket hozó ember, senkinek sem az alárendeltje. Roppantul idegesíti Kriszta és Edit viselkedése és nem érti, mi állhat amögött.

Ancsa odaadja neki a közvetítésért kért 150 Eurót (amit Edit már – állítólag odaadott). Majd beszélgetnek a közlekedési jegyekről is, mert Ancsáék elfelejtették a városban megkérdezni, hogy mit is kell venniük pontosan. Kriszta elmondja, hogy a vonalas jeggyel nagy hibát követtek el, azt két ember nem használhatja közösen, és egész más rendszer szerint kell eldönteni, hogy hány sávot érvényesít az ember. Szóval, ha ellenőrizték volna őket, a jegy érvénytelen lett volna. Arra lyukadnak ki, hogy számukra a heti bérlet éri meg a legjobban. Ezzel mozoghatnak a belvárosban mindenfelé és 11 Euróba kerül egy hétre. Kriszta tanácsot ad, hogyan jutnak el holnap a legegyszerűbben a munkába tömegközlekedéssel. Edit sem ismerte ki magát, hiszen őt eddig minden nap a férje vitte autóval. Ancsa gyanakodva kérdezi, mikor lesznek meg a munkavállalási engedélyek. Kriszta csak annyit válaszol, hogy ez eltart egy ideig, Ancsa pedig furcsállja, hogy még aláírnia sem kellett semmit sem, de Kriszta azzal nyugtatja, hogy minden intézkedés ezzel kapcsolatban a munkadó gondja és neki nem kell ezzel foglalkoznia.

Viharos hétvége

2011-12-18T20:31:00.000+01:00

Most csak röviden jelentkezem. Péntek este iszonyatos orkán volt itt, 180 km/h-ig terjedő sebességű széllel és azt szombatra sem mondták jobbnak, így lefújtuk a rothenburgi és wőrzburgi kiruccanást. Ezek helyett elmentünk délelőtt az Olympia Einkaufzenterbe (ez egy pláza, és egész Münchenben összesen kettő darab ilyen modern intézmény található), ahol karácsonyi hisztéria keretein belül mozdulni nem lehetett a tömegtől. Mi végül is csak egy sportbolt miatt mentünk oda, mert kellett nekem még egy nadrág a Meru mászáshoz. Kaptam is egyet, leértékelve. a másik, amit akartunk, az egy komolyabb statív - azaz háromlábú fotóállvány - volt, amit szintén megkaptam elég emberi áron, és egy komolyabbat, stabilabbat vettünk, ennek iszonyúan örültem.

Aztán elindultunk M. anyjához és az autópályán belerepült a szélvédőnbe ezerrel, egy kb. 70-70 cm nagy és 6-7 cm vastag hungarocel lap, amitől iszonyatos szívrohamot kaptunk, mert a semmiből jött. Csak pár km-mel később láttunk egy kisteherautót, aminek a platójáról lerepült és a fazon próbált azt a valamit kötözgetni, amin rajta volt. Nem álltunk meg, mert nem számítottunk kárra egy ilyen laptól. A szívrohamunk viszont csak sokára javult. Csak M. anyjánál vettük észre, hogy sajnos három nagy karcolás lett a motorháztetőn, de most nincs kit okolhatnánk, így ez van, így marad.

Az este kellemes volt és ma reggel pedig hasmenéssel keltem, azóta is nagyon rosszul vagyok, egész nap hányingerem van, fáj a hasam és hazafelé pedig 4 órát jöttünk egy iszonyú hóviharban, már kazánház hőmérsékletek uralkodtak a kocsiban, de engem nagykabáttal betakarva is rázott a hideg és minden porcikám nyillalt. Sikerült egy 38 fokos lázat is produkálnom. Totálisan hulla vagyok, így más részletekről majd egy másik bejegyzésben írok. Holnapra beteget jelentettem.

Egy új élet kezdete - 5. rész

2011-12-18T13:03:00.000+01:00

Másnap délelőtt Ancsa elmegy az élelmiszerbolthoz, ami kb. 15 percnyi járásra van a háztól. Útközben meg kell kerülni a vasúti síneket, ahol az S-Bahn (hévszerű gyorsvasút) jár, egy aluljáróig kell elsétálni. A lány megveszi a legszükségesebbeket, sajtot, felvágottat, paradicsomot, üdítőket, wc-papírt, gyümölcsöket, tojást és valami ebédre valót. Mivel főzni nem tud, még soha nem is próbálta, mélyfagyasztott ételeket vásárol: pizzát és sajttal, sonkával töltött pulykamellet, vesz még tésztát és mirelit szalmakrumplit. Nem ájul el az üzlet választékától, egészen másra számított német viszonylatban, nem pedig erre a diszkontszerű boltra, ahol kartonokban sorakozik az áru és nincs is nagy választék. De ez a bolt van a legközelebb, egyelőre nincs is szüksége másra. Ezalatt Edit férje elindult autóval hazafelé, majd Karácsony előtt fog ismét jönni, amikorra hazaviszi a feleségét.

Ancsa teljesen fel van pörögve, itt ez a szabad hétvége és itt ez a szép, nagy város, bús őszi nap helyett szikrázó napsütés fogadta ma. Egyedül is menne, de rábeszéli Editet, hogy menjen vele, máris induljanak felfedezni a város szépségeit. Ancsának ez egyáltalán nem okoz gondot, van egy kis útikönyve és a város látnivalóiból már évekkel ezelőtt jegyzeteket készített magának, mert pár éve a barátaival terveztek ide látogatni. Az az utazás elmaradt, de a jegyzetek megmaradtak és most hasznára válnak. Dél körül indul el Edittel, kisétálnak az 5 percre lévő S-Bahn állomáshoz. A gyorsvasút 20 percenként jár és a belvárosba viszi őket, már csak a jegyet kell megvenni. A peron végén hatalmas automata áll, milliónyi gombbal van tele, rengeteg különböző jegyet és bérletet kínál. Ancsáéknak fogalmuk sincs róla, melyiket kellene megvenni. Középkorú házaspár érkezik az automatához, akik a legnagyobb természetességgel veszik meg belőle a szükséges jegyet, így Ancsa őket kérdezi meg. A férfi válaszol: - Ez attól függ, hogy hova akar menni és mennyi időre.

- A várost szeretnénk megnézni, több átszállással és este visszajönnénk ide.

- Ez a városrész a harmadik gyűrűben fekszik, ez a belváros határa, így az ettől beljebb eső részekre kedvezőbb egy-egy szakasz. A „vonalas jegyet” javaslom.

A férfi megmutatja, melyik gombot kell megnyomni, a jegy 9 Euróba kerül, Ancsa megköszöni a segítséget és vesz egy ilyen jegyet. Ez egy hosszúkás papírcsík, mely tíz egyforma vékonyabb csíkra van felosztva. Mutatja Editnek: - Egyszerű, olyan, mint a mi tízes gyűjtőjegyünk, csak vajon hogyan kell lyukasztani? – Miközben ezen gondolkoznak, jön egy idős hölgy, ugyanilyen jegyet tart a kezében, visszahajt egy sávot a csíkokból és a becsúsztatja a jegyet a masinába, ami az automata mellett áll, az kattog egyet és kész is van. Ancsi gondolja, mivel ők ketten vannak, két sávot hajt vissza a jegyből és ugyanúgy becsúsztatja az érvényesítő résébe. Ezzel elégedetten hátrébb ballagnak a peronon és hamarosan meg is érkezik piros színű a vasút. Beszállnak, minden új és tiszta, modern, csak vajon mitől van ilyen erős istállószag? Leülnek. Ancsa: - Tehát a harmadik gyűrűben lakunk, és az még belvárosnak számít? Érdekes. Nekem az az érzésem, hogy mi kint lakunk a világ végén. A főpályaudvarig megyünk. Ott keresni kell egy jegyárust, ahol kérhetünk valami tájékoztatót ezekről a gyűrűkről és meg tudjuk kérdezni a bérletek árát is. Én venni akarok egy térképet is, nem csak a mai városnézés miatt, hanem a munkához sem fog ártani…

Beszélgetnek, bámészkodnak, húsz percet tart a belvárosba az út. Amikor kiszállnak a főpályaudvar alatt, mozgólépcsők, folyósok, liftek és ezerféle másik közlekedési eszközhöz irányító táblák rengetegébe ütköznek. Boltok, büfék, több emeleten, mint egy labirintus. Az egyik könyvárusnál vesz Ancsa térképet, majd felmennek a felszínre és elindulnak a város magja felé. A pályaudvari rész nem hogy nem szép, de kaotikus és lepukkadt kinézetű. A Károlykapu felé haladva, csupa török bazárszerű üzlet követi egymást, köztük ékszerárus, kebab árus, számtalan mobiltelefon üzlet, olcsó, használt ruhás boltok…Ancsa ismét megszeppenve bámul, Münchentől nem ezt várta. Hamarosan elérik a Karlsplatzot. A teret az Igazságügyi Palota neoreneszánsz épülete uralja. Középen szökőkút áll, melyet télire fafedelekkel letakarnak, nyáron pálmákkal és muskátlis ládákkal veszik körbe. A Károlykapu az ókorban az óvárost körbevevő városfal rekonstruált maradványa, ennek íve alatt lépnek be az óváros fő ütőerébe, a sétáló- és bevásárló utcába, na itt már egészen más a hangulat és az épületek kinézete is. A széles, kövezett sétálóutcában embertömeg hömpölyög, itt találhatók a neves üzletek és az utcai ajándékárusok, akiknek bódéiból árad a finom égetett mandula illata. Ezt a tipikus édességet, melyet cukorba forgatva égetnek meg (karamellizálnak) a környéken mindenhol lehet kapni. Az utca egyik keskeny mellékutcáján bepillantva látják a késő gótikus Miasszonyunk templomát (Frauenkirche), mely München jelképe, majd elérik az óváros centrumát, a Marienplatz-ot. A tágas téren Ancsa szorgosan kattogtatja a fényképezőgépet, ami elmaradhatatlan kelléke a sétáinak. Csodálatosan szép épületek veszik őket körbe. A teret az Új Városháza hatalmas, gótikus épülete uralja. Ennek 85 m magas tornyában van a lovagi jeleneteket bemutató óra (minden nap 11 órakor). Másik irányból a Régi városháza késő gótikus stílusú épülete zárja le a teret, ami Ancsát egy várra emlékezteti. Innen tovább sétálnak, egészen a várost kettészelő Isar folyóig. Útközben bekukkantanak a Viktualienmarktra, lefotózzák az Isar-kaput és bámulják a Tal utca rengeteg üzletének kirakatát. Az Isar hídján áthaladva izgalom fogja el a lányt. Gyerekkora óta a víz szerelmese, minden víz megigézi, szeret hosszan elidőzni a vízpartokon. Alatta az Isar két mederben folyik. Egyik mederben a természetes folyó folyik, mely sekély, lassú folyású, medre tele van hófehér kavicsokból rakott hordalékszigetekkel. A másik ág a felduzzasztott Isar-csatorna. A híd túloldalán balra áll tőle a Deutsches Museum gigantikus épülete, előtte egy nagy vasmacskával. Jobbra pedig a Müllerschen Volksbad érdekes és szép épülete az Isar partján. Itt lépcsők vezetnek le a parti sétálóútra, erre indulnak tovább. Ancsa fejében még sok látnivaló sorakozik a mai napra, de Edit lábai fájnak, már nem bír sokat menni, le akar ülni. Ancsa kicsit morcos, mert lenyűgözi a parkosított vízpart és a szebbnél szebb épületek harmóniája. Szemközt áll a hatalmas Szent Lukács templom és előtte a az Isar-Erőművek egy része: mesterséges gát egyik oldalán folyik az Isar-csatorna, másik oldalán a természetes folyó és a gát nyílásain vízeséséken zubog át a mélyebb medrű csatornából a sekély vizű folyóba a víz. Fastégeken és kőhidakon mennek át a többféle patak és a folyó ágainak szövevényé felett. Végül találnak egy padot, ahol hosszabb pihenőt tartanak. A novembervégi nap, hihetetlenül tavaszias, élvezik egy darabig a padon a nap melengető sugarait. Edit lábai kezdenek bedagadni, haza akar menni. Ancsa még tovább menne szíve szerint, de egyedül még kicsit tart az idegen várostól, de ebben a pillanatban úgy érzi, Edit csak egy kolonc, egy rakás szerencsétlenség a nyakán, máskor egyedül fogja járni a várost. Ma még nem, de máskor igen. Így elindulnak egy metróállomást keresni, hogy visszajussanak a Főpályaudvarhoz, majd onnan haza. Minden közlekedési eszközön ismét két sávot érvényesít Ancsa a megvett jegyből. Késő délután érkeznek a lakásba vissza. Ancsa elégedett és tele van az újonnan szerzett élményekkel. Már csak a lakással kellene valamit kezdeni, hogy ne legyen ennyire kihalt és barátságtalan.

Egy új élet kezdete - 4.rész

2011-12-17T12:52:00.001+01:00

Hangokat hall, arra ébred, kipattannak a szemei. A szobában senki sincs, de lentről férfi és nő beszélgetése hallatszik. Az óráját keresi, délután 2 óra van. Fél 5-kor jön Kriszta érte, hogy elvigye a leendő munkahelyére bemutatkozni. Ideje felkelni és összekapnia magát. Nem kívánja senki társaságát sem, főleg nem idegenekét, de a lenti fürdőszobához nincs más út, le kell menni a galériáról a fémlépcsőkön. Előkotorja fürdőköntösét és szédelegve letántorog a nagy nappali szobába. Ezzel egy légtérben van a konyha és az előszoba is. Az összes bútor egy régi, kopott, világos bézs színű műbőrkanapé, egy ősrégi tévé, egy kicsi kerti asztal két bambuszcső székkel és a konyhai berendezés. Az ismeretlen férfi és nő a konyhapultnál tevékenykedik. Ancsa egy félénk sziasztokkal hívja fel magára a figyelmet. Azok ketten felé fordulnak és csak bámulják. A lány odalép, kezét nyújtja: - Váradi-Nagy Anikó.

Elsőként a férfi reagál: - Váradi-Nagy? Ismered Váradi-Nagy Istvánt?

- Igen. Az apám.

- Milyen kicsi a világ. Mi Veszprémből jövünk. Te is?

- Nem. Budapestről. – Ebben a pillanatban a lány úgy érzi, jó emberek közé került, hiszen ismerik az apját. Innentől minden rendben lesz – gondolja, és még mindig a kezét nyújtva a férfi felé, az csak most mondja a nevét:

- Varga József – majd felesége követi: - Varga Edit.

Pár mondatot váltanak, közös ismeretségükről, a lány apjáról, majd Anikó a fürdőszobába igyekszik. Hólyagja már feszülésig tele van. Miközben a wc-n ül, azon morfondírozik, hogy nem egészen így képzelte a lakótársát. Maga korabeli lányra számított és nem egy nyugdíjas nőre. Ráadásul még, ha ki is hozta autóval a férje, mit keres itt még egy héttel később is? De ez most mind olyan mindegy. Ledobálja ruháit a földre és máris a kádban guggolva zuhanyozik. Hosszú perceken át élvezi a forró víz kényeztetését, izmai ellazulnak, oldódik benne a feszültség. Mikor megtörölközik és a tükörbe néz, akkor látja csak, hogy borzalmasan néz ki. Szemei duzzadtak a sok sírástól, hatalmas, mély sötétkékes, szinte fekete karikák éktelenkednek alattuk. Gyomra is megkordul, éhes. Visszaveszi köntösét és felmegy a szobába, gyorsan felöltözik, majd kipakol még pár holmit. Lemegy, főz magának egy teát, közben megkérdi hova pakolhatja a holmijait. Egy csapásra kipakolja a rengeteg táskát, melyek nem ruhákkal voltak tele, hanem minden más használati tárggyal, hiszen nem tudhatta előre, mennyire berendezett lakásba érkezik. Ágyneműhuzattól, törülközőkig, konyhai kiegészítőktől a vaskos német szótárig, otthoni ruháktól a könyveken, kazettákon, hajszárítón át, mindenféle dolog van nála. Kipakolás után megissza teáját és ismét beszélgetnek Editékkel.

- Milyen a munka?

- Nehéz. Van egy százkilós horvát nő, csak fekszik az ágyban, majd megszakadsz, míg emelgeted. Mennyire tudsz németül?

- Jól.

- Akkor neked könnyebb dolgod lesz, én csak töröm.

- Milyen a főnök és a kollégák?

- Nagyon kedvesek, ne aggódj, mindent el fognak mondani.

- És Kriszta, rendben van?

- Ó igen, őt már régebbről ismerjük. Nekünk nem ez az első itteni munkánk, már többször dolgoztunk mindketten Németországban és egy másik alkalommal is Kriszta segítségével kaptunk munkát.

Na, legalább ez is megnyugtatóan hangzik. Lassan leülepednek Ancsában a dolgok. Elvonul, hogy megpróbáljon egy, a kinézetén javító, de könnyű, nem túl feltűnő sminket varázsolni arcára. Mire elkészül, már csengetnek is, Kriszta érkezik meg és elindulnak a rejtélyes munkaadóval találkozni. Ancsa azt gondolja, hogy az irodában fognak komoly körülmények között társalogni. Mikor belépnek a céghelyiségbe, Ancsa ledöbben, mekkora rendetlenség van, mennyire lerobbant, dohánybűzös és régi minden. A főnök egy két méter magas, első pillantásra szimpatikus, bár szigorú tekintetű férfi, rögtön tegezi Ancsát, így ő is visszategezi őt.

- Martin Lázár – mutatkozik be a férfi.

- Lázár? Az magyar név.

- Félig igen. Az apám erdélyi volt. – Ismét egy kötelék Magyarországhoz. – De menjünk át ide a szomszédos étterembe, majd ott beszélgetünk.

Így vonulnak át öten: József, Edit, Kriszta, Ancsa és a főnök. Az étterem inkább füstös kocsmaként hat, mint étkezdeképp. Ancsa nem ismeri a német ételeket és mivel amúgy is nagyon válogatós típus, egy egyszerű bécsi szeletet választ. Azt mindenhol meg lehet enni. Hamarosan a lényegre térnek. Ancsának nem okoz gondot a beszélgetés, Kriszta elégedetten dicséri tudását, ennél kevesebbre számított. A beszélgetés természetesen ráterelődik a munkára, a fizetésre és a hivatalos intéznivalókra, úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben lesz. Kegyes még a sors is, Ancsának nem kell rögtön munkába állnia, csak hétfőn, ma pedig péntek van. Martin pedig száz-száz Eurót ad mindkettőjüknek, hogy ne legyenek kezdeti nehézségeik. Ancsa csodálkozik és most már teljes bizalommal fordulva Martin felé, köszöni meg a pénzt. Mit gondol a főnök, hogy ő egy fillér nélkül van itt? Hát nem. Ancsa előrelátó, mindennel számolt. Azzal a lehetőséggel is, hogy az egész munka nem úgy alakul, ahogy elképzelte és esetleg hirtelen haza kell utaznia, talán ki kell fizetnie a bérleti díjat is előre. Ő 800 Eurót hozott ki magával és alaposan eldugta a szobájukban, úgy, hogy Edit se tudjon róla.

Miután hazamennek a megbeszélésről, Ancsa első dolga (mivel a lakásban nincs telefon) egy telefonfülkét keresni. A környéken főleg sor- és családi házak vannak, nyugalmas, kellemes városrész. Városnak már nem is nevezné, mert az ő házuk az utolsó az utcában, majd utána szántóföld következik. Alig akad telefonfülke, ha mégis, akkor kártyával működik, bolt pedig sehol a közelben. Jó tíz perces séta után talál rá Ancsa az első érmés fülkére, ahonnan felhívja édesanyját és amilyen rövid a 2 eurós adta beszélgetési idő, olyan gyorsan hadarja el a nap eseményeit és benyomásait.

Este hosszasan beszélgetnek otthon lakótársaival. Ancsa kifaggatja őket mindenről. Edit a betegekről mesél és nagyon negatívnak állítja be az egész ápolási munkát, de Ancsa úgy gondolja, biztosan túloz, itt nem lehetnek ennyire rossz körülmények. Edit is ápolónő, szülészeten dolgozott, meg csecsemőosztályon. Mesél a családjáról – már két unokája is van – előző külföldi munkáiról, Krisztáról elejt pár negatív megjegyzést, ami Ancsában ismét kételyeket kelt. Kriszta 150 Eurót kér mindkettőjüktől a közvetítés díjaként, ennek fejében gondoskodott arról, hogy legyen hol lakniuk és segít a hivatalos papírügyek elintézésében. A főnök szerint egy hónapba telhet, míg megkapják a munkavállalási engedélyt, addig pedig úgy dolgoznak, mint gyakornokok, minden legális, sehol semmi gond. Ancsának a leghalványabb fogalma sincs arról, hogyan kell e hivatalos ügymenetnek zajlania, így bármit elhisz, amit mondanak neki. Kriszta hosszabb ideje foglalkozik közvetítéssel, biztosan van már elég tapasztalata. Amúgy meg kifogott itt valami pénzes pasit, aki által jól fizető, kényelmes irodai munkát végezhet. Hat éve él itt és a nyelvet perfektül beszéli. Kisportolt testalkatú, csinosan, majdnem kihívóan öltözködő, arcát erősen sminkelő feltűnő jelenség, megjelenése magabiztos. A rozoga tévé állandóan megy. Csak pár adót lehet rajta fogni, de Edit és férje tévé függőnek látszanak, nekik mindegy, hogy mit sugároz a régi láda, lényeg, hogy menjen. Későn térnek nyugovóra, Edit és Ancsa a fenti szoba két különböző franciaágyán, Józsi odalent, a ronda kanapén alszik. Edit férje holnap reggel utazik haza.

Be van ütemezve

2011-12-16T13:15:00.000+01:00

Kedves Olvasóim! Most két napig nem leszek internetközelben. Beütemeztem nektek előre szombatra és vasárnapra egy-egy bejegyzést. Aki megjegyzést ír, az ne csodálkozzon, hozzászólása csak vasárnap este fog megjelenni, illetve reagálni is csak akkor tudok rá.

Egy új élet kezdete - 3.rész

2011-12-16T10:56:00.002+01:00

Miután Gyurival telefonál, megnyugvást érez, de amint elkezd gondolkozni, mi lesz és hogyan lesz, és bele nyílal szeretteinek hasogató hiánya, máris ismét hangos zokogásban tör ki, hogy az egész busz őt bámulja. Megszólítani senki sem meri félnek megközelíteni magába fordult lényét. Őt pedig egy cseppet sem érdekli, hogy ki mit gondol, csak sír, egyre sír vég nélkül. Annyi félelem, sőt rettegés van benne, hogy azt kifejezni sem tudná szavakkal, ha valaki rákérdezne, hogy mi baja van. Egészen a határig sír. Hol elcsitul, hol hangosan felzokog. Már nem akar sírni, meg akar nyugodni, de akárhogy próbálja is, nem sikerül, hiányzik belőle az önuralom. Mindig is hiányzott. Úgy gondolja, hogy a többi, hozzá hasonló korú útitársa mind rövid látogatásra utazik csak, ő az egyetlen, aki ilyen fába vágja a fejszéjét. Hogyan is érthetnék ezek itt meg őt, még ha meg is kérdeznék, mi baja és ő elkezdené mesélni. Mi közük ezeknek az idegen embereknek az ő sorsához? A határ előtt megállnak tankolni, a mellékhelyiséget meglátogatni és mindenki kiszáll a buszból. Egy csoportban állnak, a legtöbben dohányoznak, Ancsa már régen nem dohányzott. Azóta, hogy eljött a kórházból, de most ideges, nagyon is ideges, így ő is rágyújt egy cigarettára. A buszban mellette ülő vele egykorú fiú szólítja meg elsőként: - Te miért utazol most?

Ancsa rávágja: - Dolgozni megyek ki.

- És ettől vagy így kiborulva?

- Igen. Életemben először megyek külföldre egyedül és azt sem tudom, hogy nem csapnak-e be, azt sem tudom, ki és mi vár rám. Félek az egésztől.

- Ne félj. Mi már több, mint egy éve vagyunk kint, a vendéglátóiparban dolgozunk. Ha gondolod, megadom a telefonszámom és találkozhatunk kint, hogy a kezdet ne legyen olyan nehéz.

- Ez igazán rendes tőled.

A többiek is hallják a beszélgetést és kiderül, hogy egytől-egyig mind dolgozni járnak ki. Ancsa körül csak forog a világ. Míg az imént még azt gondolta, hogy ő az egyetlen, aki ilyesmibe merészkedik belevágni, addig most tudatosul benne, hogy a többieknek ez a világ legtermészetesebb dolga és valószínűleg teljesen bolondnak tartják őt, hiszen hogyan is érthetnék ők meg azt, amit most ő érez, és hogy miért sír.

A buszban a két barát, akik együtt dolgoznak, mellette ülnek, így a beszélgetés tovább folytatódik. Ancsa kérdezősködik, mindent tudni akar, mi hogyan zajlik majd és rettenetesen örül, hogy két útitársában máris támaszra talált.

Éjfél körül újabb nyugtató tablettát vesz be – ma már a negyediket – mert a buszban a társaság nagy része nyugovóra tért, alszanak. Neki pedig csak zakatolnak a gondolatai. Elsősorban arra gondol, hogy édesanyja és nagymamája is egész biztosan álmatlanul, aggodalmakkal teli, könnyes szemekkel forgolódik az ágyban. Hogyan is tehette ezt velük? Ők biztosan még jobban szenvednek, mint ő. Az elszakadás fáj a legjobban, hiszen sosem voltak még egymás nélkül.

Aludnia nem sikerül, még a nyugtató sem kábítja el annyira, hogy legalább félálomba szenderülhetne. Fülébe dugja a walkman dugóit és könnyes szemekkel bámulja a sötétségbe vesző tájat. Már nem sír, nem tud többet, kifogytak a könnyei, sajognak a szemei. Úgy érzi, az a valaki, aki most itt ül a buszban, már nem is ő. Őbenne csak egy hatalmas légüres tér van, már nincsenek sem gondolatok, sem érzelmek. Halálosan fáradtnak érzi magát, mégis kíváncsisággal fürkészi a vidéket. Mindig is vágyott a hegyek közé, pedig egész életében semmiféle kapcsolata nem volt egy heggyel sem. Még csak kirándulni sem járt sehova, de valami tudatalatti jel azt súgja most neki, hogy itt jó helyen van, a hegyek védelmezően veszik körül. Nem sokkal múlt hajnali 3 óra. A busz alszik, ő pedig sms-t ír Krisztának, a közvetítőnőnek, hogy kb. egy jó óra múlva megérkeznek. Kriszta azt ígérte, hogy eljön érte autóval oda, ahová a busz érkezik és elviszi a szállásra, melyet ő bérelt ki neki és még két másik magyar lánynak, akik szintén erre a munkára érkeznek majd és ők hárman ott együtt fognak lakni. Ennek örül Ancsa, hiszen nem lesz teljesen egyedül, ez már erőt ad, meg megoszlik a bérleti díj is. Még meg sem érkezett Németországba, de már legalább három ismerőse lesz: a buszsofőr, a buszból a srác és a lakótársa(i).

A busz hamarabb érkezik meg a főpályaudvar közelébe, mint ahogy számították azt. Ancsa az egyetlen, aki itt száll ki. Egyedül álldogál a fagyos, november végi hajnalban, csak táskái szolgálnak hű társként. Fél. Fél, hogy nem jön Kriszta, fél, hogy más jön, mint Kriszta és fél az éjjel sötétjétől az idegen város hideg kövén állva. Kb. tíz perc telik el, mire a néptelen utcán hozzákanyarodik egy ezüst színű BMW, vele hasonló korú, csinos nő száll ki belőle, akin cseppet sem lehet a hajnali kelés okozta gyűröttség jeleit észrevenni. Az autóban beszélgetnek, Ancsa csak a legfontosabbakat kérdezi meg tőle. Még most is fél, hová mennek, hová viszi őt az idegen nő. Sokáig autóznak és a lánynak úgy tűnik, mintha ismét kifelé tartanának a városból. Útközben felismerni véli az Olympiai Stadiont. Kémleli Münchent és nagyon fura, vegyes érzelmek cikáznak benne. Kb. 20 perc múlva megérkeznek a házhoz, Kriszta segít felcipekedni, lift nincs. Két emeletes a ház, a lakás fent van a tetőtér alatt. Mikor belépnek, nincs ott senki sem, Edit a másik magyar nő, aki már egy hete megérkezett, már dolgozik is, és el is ment már ebben a korai időpontban. Ancsát megnyugvás tölti el a tágas manzárd lakást látva. Igaz, berendezés alig akad benne, de ez most másodlagos kérdés. Kriszta felkíséri a galériaszerűen beépített emeletre és azon belül a hálószobába. Ancsa nem ezt várta. Ez az egyetlen szeparált szoba az egész tornaterem méretű lakásban, és két franciaágy van benne, egymással szemben. Egyik meg van vetve. A másik lesz az övé. De ha jön egy harmadik nő is, az kivel kell majd egy ágyban aludjon? Kriszta elmegy, Ancsa pedig kipakolja a legfontosabb holmijait, sms-t ír édesanyjának, hogy rendben megérkezett, ne aggódjon, majd este felhívja, és újabb nyugtató lenyelése után bezuhan a haptákban megvetett ágyába. Gondolatai csak zakatolnak, de lassan a fáradtság győzedelmeskedik és elalszik.

Egy új élet kezdete - 2. rész

2011-12-14T19:28:00.005+01:00

Mindig is szerette volna megismerni Németországot. Már kisiskolás korától fogva tanulta a német nyelvet, de sosem vette komolyan. Ancsa már gyerekként is az a lázadó típus volt, hogy amit csinálni kellett, mert kötelező volt, arra ő tett egy kalappal és mindig minden kényszerű dolognak az ellenkezőjét csinálta. Akaratos, hirtelen fellobbanó természetű, temperamentumos teremtmény volt már gyerekként is, és ezek a tulajdonságai felnőtt korára csak erősödtek. Nagyon őszinte típus, képtelen hazudni, még füllenteni is nehezére esik, ha máshol igazságtalanságot lát, az ugyanúgy kiborítja, mintha őt magát csapták volna be. Hiszékeny, naiv egyéniségét könnyű kijátszani, sakkba szorítani, megbántani, kihasználni. Első kamaszkori szerelme óta keserű az élete. A negatív eseményeket nem képes feldolgozni, csak halmozza magában és rágódik rajtuk. A pozitív dolgoknak viszont nagyon tud örülni. A legkisebb örömök is óriási ovációt tudnak belőle kiváltani, végtelen rajongással, odaadással tud foglalkozni dolgokkal, amik vidámsággal töltik el. Így például legnagyobb öröme, a saját maga által szürkének ítélt életében az utazás. Ez a mostani utazás nem egy szimpla utazás, ez egy próba, egy megpróbáltatás.

Ancsa ápolónőnek tanult. Amióta csak az eszét tudta, sebész orvos akart lenni, de lobbanékonyságának és pillanatnyi kicsapongásainak köszönhetően ezt a lehetőséget eljátszotta. Pedig minden esélye meglett volna arra, hogy jó orvos válik belőle, hiszen amint olvasni tudott már bújta a család orvosi jellegű könyveit, nézte a tévében a tudományos ismeretterjesztő filmeket, és egészen kamasz koráig állandóan gyógyította a babáit. Halálosan bele tudta magát élni az orvos szerepébe és minden információ, minden tudásanyag, és minden tárgyi eszköz, amivel bővíthette gyermekkori repertoárját, totális boldogsággal töltötte el, hogy csak úgy ragyogott az örömtől, ha valahonnan egy injekciós fecskendőt vagy egy operációs papírmaszkot kapott ajándékba. Okos, értelmes gyerek és jó tanuló is volt, édesanyja támogatta volna tanulmányait, de amikor arra került volna a sor, fontosabb volt a kamaszszerelem és erősebb volta rockzene ereje, mely rabjává tette. Tanulmányai után nővérként kezdett dolgozni, sebészeti osztályon, ahol ízig-vérig átadta magát a hivatásának. Megszállottja volt a munkájának, önszántából maradt bent túlórákra, még szabadnapján sem lehetett kidobni a kórházból, az éjszakai műszakokban meg, ha hoztak valami sürgős esetet, bekönyörögte magát a műtőbe és végignézett számtalan operációt, mindaddig, míg az orvosok már tudták róla, hogy megszállott és már nem kellett kérnie, szó nélkül hívták őt, néha még be is mosakodhatott és asszisztálhatott egy műtét során. Ilyen éjszakai műszakok után másnap csak is az járt a fejében, hogy a következő évben elkezdi az orvosi egyetemet. De mikor odaért volna, sosem volt önbizalma és mindig éppen fontosabb volt valami más. Miközben múltak az évek és legjobb barátnője nem teketóriázott, elkezdte az orvosit, addig ő csak álmokat kergetett, szerelmi bánatokba ásva sajnálta magát és várt a csodára. Az évek során pedig valami megváltozott benne, lassan, de biztosan utálni kezdte a munkáját. Valójában nem a hivatását nem szerette, hanem egy dacban mutatta ki frusztráltságát, hogy ami közben ő csak sajnálkozik maga felett, barátnője sikereket ér el, és őt magát is a csodálatos orvosok veszik körül, akivé ő is mindig válni akart, csak eljátszotta a lehetőséget az életében, mint olyan sok más lehetőségét is. Egy örök tétovázó, örök aggódó ember ő, aki képtelen volt saját döntéseket hozni, aki elvárta, hogy valaki őt a megfelelő vágányra állítsa és adjon neki egy indító lökést. Azután már minden menne, de ha nincs ember, aki felismeri, hogy nála ez csak így működik, akkor menthetetlen. Felismerve tévedését még jobban elkezdte sajnálni magát, magába fordult, visszahúzódott, kapcsolatai is sorban csődöt mondottak, ő pedig egyre jobban depressziós lett. Mindenért a kórházat hibáztatta. Akkor még nem volt képes önmagában bármilyen hibát is felismerni. Úgy vélte, hogy összeesküdött ellene a világ és ebből csak egy kiút létezik, elmenni valahová. Ekkor rajzolódott körbe benne az ötlet, hogy elmenne külföldre dolgozni. Mégsem tette meg, mert gyáva volt, mint a nyúl. Míg egyik énje ment volna, a másik marasztalta, hiszen nincs kényelmesebb, mint a meleg, szerető családi környezet. Mi lenne vele egyedül a nagyvilágban? Így hát maradt és tengődött. Belefásult a hivatásába, annyira megutálta, hogy minden nap görcsbe rándult gyomorral, az idegességtől támadt hasmenéssel indult munkába, onnan pedig könnyesre sírt szemekkel tért haza. Boldogtalan volt. Végül felmondott és elkezdett más irányú munka után keresgélni.

Hónapokon át munkanélküli volt, míg végül muszáj volt munkát vállalnia és egy dialízis állomásra ment, ahol abban a pillanatban, ahogy oda betette a lábát, eluralkodott rajta a pánik és rögtön tudta, hogy nem képes többet betegekkel foglalkozni. Ez a munka a rémálma lett. Egy hetet bírt két és felmondott. Ezután volt életében az első alkalom, hogy a szerencse mellé állt és rögtön kapott munkát egy kis külkereskedelmi cégnél. Ott egy hónap leforgása alatt beletanult legalább három munkakörbe, mert minden belső munka rá hárult. Élvezte az önállóságot és hogy ennyi sok mindent ilyen hamar megtanult. Sorban érték a dicséretek, munkatársai, ügyfelei szerették, kedveskedtek neki. Életében először érezte azt, hogy sikerélménye van és ez megint fanatikussá tette. Még a szabadidejében is bejárt dolgozni – amit persze nem fizettek ki neki. De ő szívből-lélekből dolgozott azon, hogy minden rendben menjen és a kis cég nagyobb sikereket érjen el. Végre megtalálta önmagát és boldog volt a munkakörében. Azt persze eleinte nem vette észre, hogy túlhajtja magát és a teljesítménye és fizetése közötti arányok közel sem felelnek meg az elvárásainak. Pár év múlva úgy érezte, most már olyan sok gyakorlata van több féle szakterületen is a külkereskedelem terén, hogy megkockáztathatja ezt a céget elhagyni és valami komolyabb, jobban fizető állás után nézni. Hamarosan be is került egy nagyobb vállalathoz, de ott csak titkárnőként akarták alkalmazni, aki csak kávét főzöget a főnöknek és bájolog, ha vendégek jönnek. Semmi komolyabb munkát nem bíztak rá, ő pedig kihívásra vágyott és úgy döntött, ha már egyszer lépni mert, mer máskor is. Pár hét után otthagyta ezt a céget is és egy újonnan alapított céghez ment dolgozni. Ott tetszett neki, csak még nem igazán indult be a cég, ő pedig egyedül volt naphosszat az irodában, hiperaktív jellemével csak unatkozott ott. Közben továbbra is nézegette az újsághirdetéseket és megakadt a szeme egy németországi állásajánlaton. Igaz, ápolónőt kerestek, amiként ő már soha többet nem akart dolgozni, de úgy gondolta, hogy egy évet kibír valahogy és ez idő alatt spórolhat pénzt, megtanulja sokkal jobban a nyelvet, ha hazajön, akkor még sokkal jobb állásokat szerezhet meg. Úgy tervezte, hogy egy évre utazik ki dolgozni és amint hazajön, rögtön elkezd egy külkereskedelmi iskolát estin, amit majd munka mellett végez. Most már látta az egész jövőjét, mit miért. Csak egy gondja volt az egésszel, négy nap múlva indulni kellett és ő még életében nem volt sehol sem egyedül, hogyan is fogja ott megállni a helyét családja, barátai támogatása nélkül?

Ismét felmondott. Főnöke nagyon sajnálta, hogy elmegy, próbálta marasztalni is, de Ancsa eltökélte: mennie kell és menni is fog. Négy nap alatt kellett mindenről gondoskodni. Az újsághirdetést egy Münchenben élő magyar nő adta fel. Ápolót keresett egy „mozgó ápolószolgálathoz”. Ancsa felhívta a nőt, pár percig beszélgettek, majd elfaxolta neki az összes szükséges iratot, ami a munkakezdéshez szükséges. Még sosem hallott azelőtt az ilyen típusú házi betegápolásról, ahol a nővérek autóval járják a várost. Ez nagyon megtetszett neki, laza munkának ítélte meg, hiszen aki otthon van, az nem lehet, nagyon rossz állapotban, különben nem lehetne otthon – gondolta. Amióta elhagyta az egészségügyet, úgy érezte, komolyan a saját lábára állt, képes volt az új szakmákba beletanulni és rövid idő alatt sikereket ért el, akkor ez a megpróbáltatás sem okozhat neki különösebb akadályt. Persze másrészről ott volt a bizonytalanság, ki ez a közvetítőnő, vajon az-e, akinek kiadja magát, vajon valóban mindent elintéz-e úgy, ahogy a telefonban ígérte, vajon nem egy csapda-e ez? Annyit hallott már arról, hogy fiatal lányokat kicsalnak külföldre pl. babysitternek dolgozni, azután egy maffia vár rájuk és eladják őket külföldre prostituáltnak. Ancsa tele volt félelmekkel, semmi kézzelfogható bizonyíték nem volt a kezében, mely arra utalt volna, hogy valóban az fog vele történni külföldön, mint amit ígértek.

Az utolsó napon végigtelefonálta barátait, ismerőseit, szólt, hogy egy évig távol lesz. Minden egyes búcsúnál zokogásban tört ki. A legmélyebb sebet ejtő búcsút nagymamájától vette, aki ekkor 83 évesen is jó egészségnek örvendhetett. Ancsa több időt töltött el vele, mint édesanyjával, kisgyerekként nagyszülei nevelték. Erősebben kötődött a melegszívű, mindig jókedvet sugárzó idős asszonyhoz, mint bárki máshoz ezen a világon. A kapuban álltak, Ancsa átölelte nagymamáját és zokogva kérlelte: - Vigyázz magadra nagyon! Kérlek, ne haragudj rám, hogy elmegyek, hogy itt hagylak. Csak egy évig leszek el és te ugye megvársz?

Az idős asszony csak annyit mondott: - Ancsikám, ha meghalok, meghalok, te csak magaddal törődj és nagyon vigyázz magadra. – Majd könnybe lábadt szemekkel, lassú komótos, cammogó léptekkel indult el az utcán hazafelé.

Ancsa meg csak állt a kapuban, rázta a zokogás. Tudta, hogy nagy fájdalmat okoz nagymamájának elutazásával, akinek ő az egyetlen szeme fénye, de azt is tudta, hogy mennie kell és ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzelte, akkor hamarosan úgyis ismét itt lesz. Nem szól ez a küldetés örökre!

(Mama 2008-ban elment, én pedig sosem mentem vissza hozzá, becsaptam és ezzel kell élnem.)